Nagy visszhangot vált ki az utóbbi napokban a felszabadításteológia "rehabilitálása". Felkapta a sajtó (a hazai katolikus sajtó is), hogy a Müller püspök, akit még XVI. Benedek nevezett ki a Hittani Kongregáció élére, 2004-ben közös könyvet írt Gustavo Gutiérez, perui domonkos szerzetessel, ami épp most jelent meg - valóban jelentősnek tekinthető médiaesemény kíséretében - olaszul. De mielőtt valaki ebben a - számomra nem túl kedves - felszabadítás teológia "hivatalos rangra emelését", a "ferenci nyitás" újabb elemét látná, nem árt emlékezni. Hogyan írt épp a könyv megjelenésének évében Bergoglio a felszabadításteológiáról?

"Con el derrumbe del imperio totalitario del “socialismo real”, esas corrientes quedaron sumidas en el desconcierto, incapaces de un replanteamiento radical y de una nueva creatividad."

[A létező szocializmus totalitárius birodalmának összeomlásával ezek az eszmék tarthatatlanná [zavarossá] váltak, képtelenek a radikális átalakulásra, megújulásra.]

(Tegyük hozzá: a szocializmushoz hasonlóan utópiának minősíti ugyanitt a piaci önszabályozásban bízó neoliberális kapitalista receptet is.)

Ferenc pápa Latin-Amerikából érkezett, ezért várható volt, hogy a felszabadításteológia hívei elérkezettnek látják majd az időt a "rehabilitálásra". Ugyanakkor már az legelső kommentárok is kiemelték, hogy - szemben sok latin-amerikai egyházi vezetővel - Bergoglio soha nem volt a felszabadításteológia követője, sőt ellenfelének tekintette. (Ahogyan a jezsuita renden belül sem a "főáramhoz", hanem a konzervatívok közé tartozott.)

Persze ez nem akadálya annak, hogy sokan - a zsinathoz hasonlóan - Ferenc pápában is a szerintük időszerű fordulatot, a törést és ne a folytonosságot lássák. (Hiába adta ki saját neve alatt a gyakorlatilag az elődje által írt enciklikát.) Mivel sokan szeretnének ismét éles különbséget tenni egyrészt II. János Pál "konzervatív" és XVI. Benedek "tradicionalista" egyházvezetése, másrészt a "napjaink problémáira lényegesen nyitottabb, liberálisabb" ferenci politika között, nem árt hangsúlyozni, hogy Gerhard Ludwig Müller bíborost az a XVI. Benedek nevezte ki, aki a Hittani Kongregáció vezetőjeként aláírója volt a felszabadítás-teológia tarthatatlan nézeteit elutasító dokumentumoknak (Libertatis Nuntius és Libertatis Conscientia) - nyilvánvalóan tudva a Gutiérezzel közös könyvről is. 

Breaking news: idén szeptember 9-én, hétfőn lesz a Vidd El Sörözni a Papodat nap, amikor minden katolikus feladata, hogy elvigye a plébánosát egy korsó sörre (vagy pohár borra).

A hír forrása a kötelező olvasmánynak számító: The Catholic Gentleman blog, amelynek sok humoros bejegyzése mellett a fő üzenete, hogy a katolikusok nem csak öreg nénik lehetnek.

Sőt!

Mi, akik ezt a blogot írjuk (és fogjuk majd, ha a munkánk kellő időt enged rá) Ronald Coase köpönyegéből bújtunk ki.

Az ő írásaiból tanultuk meg azt, hogy miért nem érdemes "piacról" beszélni: szabályozatlan piac nincs és soha nem is volt. A piacot mindig erkölcsi, jogi, kormányzati intézmények korlátozzák. Jól vagy rosszul. A közgazdaságtan (és személyes meggyőződésem szerint a jogtudomány) fő feladata, hogy megértsük, hogy ezek az intézmények hogyan hatnak az életünkre. Csak ha ezt megértettük, akkor beszélhetünk arról, hogy ezek jók vagy rosszak. Pontosabban: teljesen megérteni soha nem fogjuk; a feladat az, hogy olyan eszközöket keressünk, amelyek alkalmasak lehetnek erre a feladatra. Azt, hogy ez a feladat, ezt nem Coase-tól nem tanultuk: sokan mások is elmondták már az évszázadok során. Ő olyan eszközt is adott, amely alkalmas lehet ennek megértésére: a tranzakciós költségek modelljét. Ez nagyjából - anélkül, hogy nagyon elvesznék a szakmai részletekben - azt vizsgálja, hogy mi akadályoz meg két vagy több embert abban, hogy megtegyék azt, ami mindegyiküknek jó lenne, ami kölcsönösen jó lenne. Mi akadályozza meg a kooperációt, mi akadályozza meg a kereskedelmet?  Katolikusként hozzátehetjük: mi akadályozza meg azt, hogy a szubszidiaritás intézményei, a kis közösségek működjenek.

Mióta Ronald Coase erre a kérdésre irányította figyelmet megszámlálhatatlan cikk, közgazdasági, jogtudományi válasz született erre. Mert a kérdése jó volt.
És ez talán a legtöbb, amit egy tudós elérhet.

Megjelent, és az interneten elérhető cikkeiből egy angol válogatás itt.
Magyarul: Ronald H. Coase: A vállalat, a piac és a jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004

A szeretet (XVI. Benedek által adott) értelmezése egy ateistától.

Penn Fraser Jillette (1955 március 5.) amerikai illuzionista, komikus, zenész, a Penn & Teller duó tagja. Jól ismert, és harcos ateista, a libertariánus gondolat és a szabad piaci kapitalizmus elkötelezett támogatója.

Hevenyészett fordítás:

"Ratzinger szerint a 20. század tragédiái abból fakadnak, hogy mindenki elsősorban német, francia, olasz, angol volt, és csak másodsorban keresztény és katolikus. Túlságosan megfeledkeztünk arról, amit a Szentírásból tanultunk, vagyis hogy mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy Isten gyermekei, Jézus Krisztus testvérei, egy nagy család legyünk, minden különbözőségünkkel együtt, amelyek éppen közös létünk gazdagságát jelentik. A Szentírás azt mondja, hogy a világot nem egy különösen jelentős nép egyesíti, hanem Jézus Krisztus, aki képes összekötni az eget a földdel." (http://www.magyarkurir.hu/hirek/ratzinger-kiadatlan-beszede-nacionalizmus-tul-sok-konnyet-kovetelt)

Tegyük hozzá, hogy ez a veszély nem csak a politkusokat fenyegeti. Sokan (a "Zsinati Szellem" terjesztői közül) szeretnék a II. Vatikáni Zsinatnak a nemzeti nyelvű liturgiát engedélyező lépését is így értelmezni. Ha nem is tudatosan, de alárendelik az egységet (a katolicizmust) a nemzeti elvnek. Azt gondolják, azt hirdetik, hogy az Egyház lecserélte a latint a nemzeti nyelvekre. Értetlenkedve nézték, ha például XVI. Benedek latinul misézett. Holott a II. Vatikáni Zsinat semmi ilyet nem tett nem tette "partvonalon kívülre" a latint. Sőt, a Sacrosanctum Concilium kezdetű a szent liturgiáról szóló konstitúció a következőképpen rendelkezik:

A kommunizmus bukását három ember nevéhez lehet kötni: II. János Pál, Margaret Thatcher és Ronald Reagan. Egy kor nagy alakjai voltak, akiknek régiónk nagyon sokat köszönhet. Közülük az utolsó távozott ma. 

II. János Pál és Margaret Thatcher kapcsolatáról talán a legtöbbször az 1982-es látogatását emlegetik. Ez volt az első alkalom, hogy a Pápa abba az országba látogatott, ahol a katolikusok hivatalviselését is törvény tiltotta évszázadokig. Mindez Margaret Thatcher hivatali ideje alatt történt.

A látogatás Falkland-háború "csúcspontján" zajlott, nem kevés diplomáciai konfliktustól övezve. A pápának figyelni kellett az argentinok nacionalizmusára*, érzékenységére.

Végül a két vezető találkozására épp emiatt nem került sor. II. János Pál államtitkára azonban egyértelművé tette, hogy miért nem állt ki a vitában a pápa az angolok mellett - Margaret Thatcher kérése ellenére sem: 

A 2013-as nagyhét csúcspontján egy a vallás és a társadalom, a vallás és a gazdaság viszonyát vizsgáló közösségnek, amilyen ezen blog kicsiny csapata is, fel kell tennie a címbeli kérdést. Meg kell kérdezni, mert a társadalmi kérdések előtérbe állítása könnyen vezethet ahhoz, hogy Barabást válasszuk Jézus helyett

XVI. Benedek A Názáreti Jézus című művében (Szent István Társulat, Budapest, 2008) Jézus harmadik megkísértése kapcsán idézi fel a Passióban hallott jelenetet.  Tudjuk, a tömeg Barabást akarja, a felkelés vezetőjét, a politikus, aki evilági boldogságot ígér. Mint XVI. Benedek utal rá:

"Barabás messiási alak volt. A választás, hogy Jézus vagy Barabás, nem véletlen; két messiási alak, a messianizmus két alakja áll szemben egymással. Ez még világosabb lesz, ha meggondoljuk, hogy a "Bar-Abbasz" annyit jelent, mint az "Atya fia". [...] Origenésztől értesülünk még egy érdekes részletről: az evangéliumok sok kéziratában, egészen a 3. századig ezt az embert, akiről szó van "Jézus Barabás"-nak - "Jézus, az atya fiá"-nak hívták. [...] Tehát két messiás között kell választani az egyik aki a harcot vezeti, aki szabadságot és a saját országát kínálja, a másik ez a titokzatos Jézus, aki önmagunk elvesztését hirdeti, mint az élet felé vezető utat. Csodálkozhatunk-e, hogy a tömeg Barabást részesítette előnyben? [...] 

„Ratzinger bíboros a mozdulatokkal rokon jelentős szimbólumok közé sorolja a liturgikus öltözéket, mert az is a szemnek szól. A jelenlegi nyomorúságos állapotok egyik megnyilvánulása, hogy látni papokat albában celebrálni, csak épp a stóla van rajtuk, vagy nagyon szegényes mireruhát viselnek. Pedig az egyház Franciaországban pazar liturgikus ruhakinccsel rendelkezik, amely igen gyakran sekrestyék mélyén alszik és penészedik, ha éppen nem adományozzák vagy kótyavetyélik el. A mi liturgikus ideológusaink, akik egy mozdulattal kiürítették ezt a nemzeti kincstárat, jól tennék, ha ihletet merítenének a keleti liturgiákból, amelyek meg tudják őrizni a régi idők egész pompáját. A liturgikus öltözék jelentősége természetesen nem csak esztétikai. A mise alatt a pap Krisztus helyét foglalja el – ő az alter Christus (másik Krisztus) –, in persona Christi (Krisztus személyében) jár el, amikor konszekrál. Ezért <a liturgikus öltözéknek, amelyet a pap a szent Eucharisztia ünneplése alkalmával hord, mindenekelőtt azt kell nyilvánvalóvá tennie, hogy itt ő nem magánszemélyként, mint a többiek, hanem valaki más – Krisztus – helyett van jelen.>” (J. Ratzinger: A liturgia szelleme). Az egész bekezdés: XVI. Benedek és a liturgikus béke, 51. oldal.

A II. Vatikáni Zsinat óta ősegyház-rajongás lett úrrá a katolikusokon. Ratzinger bíboros nem osztotta ezt a rajongást, habár nyilván nem idegen tőle az ősegyház időszaka, hiszen kedveli a patrisztikát. Christophe Geffroy könyve, a XVI. Benedek és a liturgikus béke  így ír erről az ősegyház-dologról (45. oldal):

„A múlttal való szakítás oka nevezetesen az <archeologizmus> - a keresztény ókorhoz való visszatérés a liturgia további fejlődésének figyelembe vétele nélkül –, ezt az aspektust XII. Piusz pápa már elítélte a Mediator Deiben (1947), mint a liturgikus mozgalom egyik fonákságát. Ratzinger bíboros XII. Piuszhoz csatlakozik ezen a ponton, amikor sajnálattal jelenti ki: <a mai liturgikus tudomány problematikájának jelentős részét éppen abban látom, hogy az csak a régit szeretné eredetinek és mértékadónak elismerni, s mindazt a későbbit, melyet a középkor és a Trident utáni korszak hozott, süllyedésnek tekinti. Így került sor a legrégebbi állapot kétséges rekonstrukciójára, változó mértékekre és ezzel együtt állandóan új változtatatási javaslatokra, melyek végül is az élően fejlődő liturgiát feloldják.>”

Az elmúlt héten sokan a változást ünnepelték. Mindazt, amiben Ferenc pápa újat mondott, tett. (Hogy aztán ezt valóban mondta, gondolta-e, vagy csak belelátták a szavaiba, tetteibe azok, akik szívesen látnák II. János Pál és XVI Benedek pápaságát egyszerű 35 évnyi "kisiklásnak", amely után végre visszatalálunk a "zsinat szelleméhez" - az más kérdés.) Mi ezen a blogon, mint XVI. Benedek hagyatékát feldolgozó bejegyzéseinkben többször is (1, 2) felhívtuk a figyelmet, a folytonosságot sokkal fontosabbnak tartjuk, mint a szakítást. Erre tanított XVI. Benedek és II. János Pál: az új dolgokat, mindig a hagyomány fényében, azzal összhangban kell látnunk és értékelnünk. Így fogjuk Ferenc pápa szavait is értelmezni.

Keddi inaugurciójakor (lat. am. felavatás, beiktatás, székfoglalás) a homíliájából azonnal a természetvédelem ügyét emelték ki. Teljes joggal.

Érdemes azonban ennek kapcsán hangsúlyozni, hogy a természetvédelem, amelyről Ferenc pápa, Assisi Szent Ferencre is hivatkozva beszélt nem keverendő össze az időnkét panteista zöld politikusok programjával. A katolikus egyház tanításának középpontjában ugyanis az ember áll. A környezetvédelmet - filozófiailag pontosabban: a természetvédelmet - is ennek fényében kell látnunk.