A II. Vatikáni Zsinat óta ősegyház-rajongás lett úrrá a katolikusokon. Ratzinger bíboros nem osztotta ezt a rajongást, habár nyilván nem idegen tőle az ősegyház időszaka, hiszen kedveli a patrisztikát. Christophe Geffroy könyve, a XVI. Benedek és a liturgikus béke  így ír erről az ősegyház-dologról (45. oldal):

„A múlttal való szakítás oka nevezetesen az <archeologizmus> - a keresztény ókorhoz való visszatérés a liturgia további fejlődésének figyelembe vétele nélkül –, ezt az aspektust XII. Piusz pápa már elítélte a Mediator Deiben (1947), mint a liturgikus mozgalom egyik fonákságát. Ratzinger bíboros XII. Piuszhoz csatlakozik ezen a ponton, amikor sajnálattal jelenti ki: <a mai liturgikus tudomány problematikájának jelentős részét éppen abban látom, hogy az csak a régit szeretné eredetinek és mértékadónak elismerni, s mindazt a későbbit, melyet a középkor és a Trident utáni korszak hozott, süllyedésnek tekinti. Így került sor a legrégebbi állapot kétséges rekonstrukciójára, változó mértékekre és ezzel együtt állandóan új változtatatási javaslatokra, melyek végül is az élően fejlődő liturgiát feloldják.>”

Az ősegyház gyakorlatáról Kajtár Edvárd atya, a magyar püspök kar liturgikus intézetének vezetője azt nyilatkozta egyszer a Magyar Kurírnak: „Hogyan hivatkozzunk úgy az ókorra, hogy azt sem tudjuk pontosan, hogy például miként miséztek akkor. Nagyon kevés forrásunk van, a releváns kétszáz évet, ahonnan ezek többsége származik (IV-V. század), asszimilálta a középkor – sokszor csak a középkoron keresztül sejtjük az ókort, legalábbis ami a liturgiát illeti.”

Továbbá: „Ha ma megcsinálnánk ugyanazt, hogy mindenki mondhat, amit gondol a misén, káosz születne belőle, pedig eleinte valóban elég szabadon mondhatta a pap a mise könyörgéseiben, amit gondolt. A 200-as évektől már vannak ajánlások, „hogy lehet ezt is imádkozni”: ilyen például a Traditio Apostolica. De ha mindenki olyan jól „kreatívkodik”, miért írnak ajánlásokat? Mert nem mindenki olyan jó a rögtönzésben: adnak egy szöveget, hogy ha nem sikerül, olvasd fel ezt. Az 5. és 6. század pápáinak levelezéséből lehet látni, hogy rengeteg lett az abúzus, és ezért számos esetben avatkoznak be a pápák kis latin egyházmegyék liturgikus életébe.”

Egy liturgikus szakember, Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes pedig az igen.hunak adott interjújában (A liturgia nem csináld magad mozgalom) fejti ki: „Ha az ókori kereszténységet tartjuk az egyedül követendő formának, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a középkorban valahogy elhagyta a Szentlélek az egyházat, és nem vezette többé. Számos szektaalapító is állítja, hogy talán Nagy Konstantinig rendben volt a dolog, de utána a Szentlélek szabadságot vett ki, egészen az ő működéséig. Ezzel szemben a középkorban is a Szentlélek vezette az egyházat. Ki merné azt mondani, hogy az Eucharisztia misén kívüli kultusza vagy az Úrnapja és a második évezredben bevezetett ünnepek torzulások? Nem vezet jóra, ha csak az ókeresztény kort tartjuk normatívnak.”