„Ratzinger bíboros a mozdulatokkal rokon jelentős szimbólumok közé sorolja a liturgikus öltözéket, mert az is a szemnek szól. A jelenlegi nyomorúságos állapotok egyik megnyilvánulása, hogy látni papokat albában celebrálni, csak épp a stóla van rajtuk, vagy nagyon szegényes mireruhát viselnek. Pedig az egyház Franciaországban pazar liturgikus ruhakinccsel rendelkezik, amely igen gyakran sekrestyék mélyén alszik és penészedik, ha éppen nem adományozzák vagy kótyavetyélik el. A mi liturgikus ideológusaink, akik egy mozdulattal kiürítették ezt a nemzeti kincstárat, jól tennék, ha ihletet merítenének a keleti liturgiákból, amelyek meg tudják őrizni a régi idők egész pompáját. A liturgikus öltözék jelentősége természetesen nem csak esztétikai. A mise alatt a pap Krisztus helyét foglalja el – ő az alter Christus (másik Krisztus) –, in persona Christi (Krisztus személyében) jár el, amikor konszekrál. Ezért <a liturgikus öltözéknek, amelyet a pap a szent Eucharisztia ünneplése alkalmával hord, mindenekelőtt azt kell nyilvánvalóvá tennie, hogy itt ő nem magánszemélyként, mint a többiek, hanem valaki más – Krisztus – helyett van jelen.>” (J. Ratzinger: A liturgia szelleme). Az egész bekezdés: XVI. Benedek és a liturgikus béke, 51. oldal.

„Amit sokan nem fognak fel az az, hogy Benedek pápa figyelmessége a pápai öltözék iránt nem a hiúságról szólt – úgy értem, hogy tényleg nem arról szólt. Hanem arról, amit a pápa mindig is hangsúlyozott: a történelemről. És nem a történelem múzeumáról, antikvárius érdeklődésből, hanem mint élő kapcsolatról a múlt és a jelen között. A piros cipők – amelyet még  azok a katolikusok is becsméreltek, akiknek műveltebbeknek kellene lenniük – a vér szimbólumai. A véré, emberek. A mártírok és Krisztus véréé, amelyen helytartója áll, és helytartóján keresztül mindannyiunk. A pápák – igen, még XXIII. János és VI. Pál is – hordták ezt, míg II. János Pál abba nem hagyta. Aztán Benedek újra hordta. Ez annyit tesz, hogy megalázta magát a történelem és a szimbólum előtt, és felvette azt az átkozott cipőt.

Miért vette fel őket újra? Mert hiú, monarchikus és arrogáns volt? Mert nem volt kapcsolatban a szegényekkel? Azért, mert – a tisztelt professzor szavaival élve – „ruhaszárító”-nak nézte magát? Mert ezek a ruhák jól néztek ki? Kétlem, mert, tudjátok, nem álltak neki annyira jól, igazán. Talán – csak talán – mert hiszi, amit szimbolizálnak? Hogy a hivatala a mártírok, főleg Péter véréből nyeri felhatalmazását (abból ered)? És jó dolog egy 21. századi pápának fenntartani ezt a kapcsolatot más pápákkal és más pápákon keresztül, akik ugyanígy cselekedtek, Péterig, és Krisztusig? (…)

Még egy megjegyzés a reakciók reakcióinak a reakcióira, amelyeket mindenfelé olvashatunk. Ez az, amire fontos, hogy emlékeztessük magunkat: a változások, amelyeket Benedek bevezetett az egyház liturgikus gyakorlatában, nem az ő esztétikai ízlésének a kifejeződései. Benedek annyit tett, hogy a gyakorlatba ültette át az egyház liturgiáját. Vannak dokumentumok. Rendeletek és ilyesmik. Könyvek. Rubrikák. Hiszitek vagy nem, Benedek reset-gombja (újraindítása) nem szólt másról, mint arról, hogy megmutassa: mit kellene tennünk. Ha nem hisztek nekem, olvassátok el magatok (ezeket a dokumentumokat). Van egy mélyebb teológiai-spirituális indoklása és struktúrája (Benedek rendelkezéseinek és gyakorlatának), de az alapvető cél az: legyünk hűségesek ahhoz, amit az egyház nyújt. Ha elolvasod Ratzinger liturgiáról szóló írásait, látni fogod, hogy a gondolkodása nagyon is pasztorális. Alapvetően arról szól: minden katolikusnak joga van az egyház liturgiájához (úgy, ahogy az elő van írva és ahogy azt ünnepelni kell, változtatások és önkényes betoldások, módosítások, kreatívkodások nélkül).” (http://amywelborn.wordpress.com/2013/03/17/a-word/)

Újfennt idézzük A liturgikus békéről szóló könyvet, Ratzinger bíborossal: „Mivel a liturgia mindenkié, legyen <katolikus> (általános), hely, származás és kultúra szerinti megkülönböztetés nélkül. Ezért legyen <egyszerű>. <De az egyszerűség nem jelent leértékelést… Az egyszerűség helyesen értelmezett követelménye a tisztaság és érettség igényével azonos, amely számos fokon létezhet, de sohasem spirituális igényesség nélkül.>

 A liturgia univerzális volta nem jelent uniformizálást. Jó lenne például, ha egy katedrális nagyobb igényeket támasztana a vallási kultusz ünnepélyessége és szépsége tekintetében, mint egy kis falusi plébánia. <Furcsa módon a zsinat utáni pluralizmus legalább egy ponton kedvezőnek mutatkozott az uniformizálásra: nem akar többé megengedni egy bizonyos magasztos kifejezési módot.>” (67.o.)

Tegyük hozzá mindehhez: a szegénységre, egyszerűségre nagy hangsúlyt helyező ferences rend a liturgikus pompára is nagy hangsúlyt helyez. Gondoljunk csak Barsi Balázs miséire.

A képen: XIII. Leó (1878-1903) és XVI. Benedek.