XVI. Benedek hagyatéka III. - A zsinat értelmezéséről, az amerikai és az európai modellről

Pope-Benedict-copy.jpgSokan XVI. Benedek egyik legfontosabb, legmeghatározóbb megnyilatkozásának a 2005. (vagyis a megválasztása évének) karácsonyán adott üzenetét tartják. Abban az évben ünnepeltük a II. Vatikáni Zsinat lezárásának 40. évfordulóját. XVI. Benedek itt fogalmazta meg talán a legtisztábban, hogy miképp is látja a Zsinat szerepét az egyház életében, hogy miképp kell értelmezni szerinte a zsinat dokumentumait (és nem a "zsinat szellemét").

Elemzi ebben a modern kor és az egyház viszonyát; kifejti, hogy miért tartja szerencsétlennek - vélhetően nem csak a zsinatra gondolva - a radikális forradalmi szakítás gondolatát, a reformot ajánlva helyette; felhívja a figyelmet az amerikai és az európai (elsősorban francia) államfelfogás közötti különbségre (egyértelműen állást foglalva az amerikai modell mellett), gyakorlatilag az előbbi megvalósítására tett kísérletként értelmezve a II. Világháború után Európát formáló katolikus államférfiak kísérletét is; és megadja a vallásszabadság helyes  értelmezését, vagyis, hogy a szabadság a kényszer (akár a jóra való kényszer) hiánya, és nem az igazság hiánya - sőt az igazság megismerhetetlenségébe vetett hitet kifejezetten elutasítja. 

Röviden: a modern (nem csak vallási) konzervativizmus egyik legszebb szövege.

A teljes üzenet angolul elérhető itt. A Zsinattal foglalkozó része magyarul (a Szent Mihály laikus káptalan - vagyis  a tradicionális katolikusok egyik legfontosabb magyarországi szervezetének honlapjáról). Kedvcsinálónak álljon itt néhány részlet:

***

A zsinatról és az alkotmányozásról:

„úgy tekintenek rá, mint egyfajta alkotmányozó gyűlésre, amely megszüntet egy régi alkotmányt és létrehoz egy újat. De egy alkotmányozó gyűlésnek megbízóra van szüksége, és egy megerősítőre, azaz a népre, amelyet az alkotmány szolgál. A zsinati atyáknak nem volt ilyen felhatalmazásuk, és nem is adott nekik senki.”

 

A reform értelmezése, a hűség és dinamika viszonya kapcsán XIII. János megnyitó szavait idézi:

„Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek. Egy dolog ugyanis a hitletétemény, azaz azok az igazságok, [105] amelyeket tiszteletreméltó tanításunk tartalmaz, és egy másik az a mód, ahogyan ezeket hirdetjük, megőrizve mindazonáltal ezeknek az igazságoknak ugyanazon értelmét és jelentőséget.” (S. Oec. Conc. Vat. II Constitutiones Decreta Declarationes, 1974, 863—865.)

 

A zsinat feladatáról, a modernitásról:

„…a zsinatnak új módon kellett meghatároznia az Egyház és a modern kor viszonyát. A Galilei-perrel ennek a viszonynak a kezdete nagyon problematikus volt. Később teljesen megszakadt, amikor Kant a vallást „a puszta ész határain belül” definiálta, és amikor a francia forradalom radikális fázisában az állam és az ember olyan képe terjedt el, amely az Egyháznak és a hitnek gyakorlatilag semmilyen helyet nem akart hagyni. […] Közben azonban a modern kor is fejlődésen ment keresztül. Rájöttek arra, hogy az amerikai forradalom a modern állam olyan modelljét nyújtotta, amely különbözött a francia forradalom második fázisában felmerült radikális tendenciák által megalkotottól. […] A két világháború közötti időszakban, és még inkább a második világháború után, katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él.

 

A vallásszabadság jelentéséről:

„ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az ember képtelenségét arra, hogy az igazságot megtalálja, és ennek következményeképpen a relativizmus kanonizálásává válik, akkor a társadalmi és történelmi szükségszerűség szintjéből elhibázott módon metafizikai szintre emelkedik, s így elveszíti igazi értelmét; ez azzal a következménnyel jár, hogy nem fogadhatja el az, aki hiszi, hogy az ember képes az Isten igazságát megismerni, és az igazság belső méltósága alapján ez az ismeret kötelezi. Teljesen különböző dolog viszont, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az emberi együttélés követelményét, sőt mint az igazságnak egy belső következményét, amelyet nem lehet kívülről rákényszeríteni senkire, hanem az embernek csak a személyes meggyőződés folyamatán keresztül szabad magáévá tennie. […] Az ókori Egyház magától értetődő természetességgel imádkozott a császárokért és a politikai vezetőkért, kötelességének tartva ezt (vö. 1Tim 2,2). De miközben imádkozott a császárokért, visszautasította, hogy imádja őket, és ezzel világosan elutasított az állam vallását. A korai Egyház vértanúi abba az Istenbe vetett hitük miatt haltak meg, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, és éppen ezért a lelkiismereti szabadságért és hitük megvallásának szabadságáért is haltak meg — olyan hitvallásért, amelyet egyetlen állam sem kényszeríthet ki, hanem csak Isten kegyelmével, szabad lelkiismerettel mondhatjuk magunkénak."