Ferenc József

"Kilenc felé járt az idő. Hűvös novemberi este.
Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltűnése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi.
De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek sietve, és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdetőtáblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer"-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton levőkért, az epedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettekért való gyászt.
Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben.
Azon a tündöklő papírtáblán Ferenc József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember, - nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.
A főkapitányságról minden színházba, mulatóba, vendéglőbe telefonizenet röpítette a parancsot a zenének, előadásnak abbahagyására. Rendszerint későn érkezett a parancs; mindenfelől az a válasz jött, hogy már tudják, hogy a muzsika magától elnémult, az előadás megszakadt; olyan gyorsan terjedt el a gyászhír, és olyan rögtönösen határozott az egész közönség maga.
Én is így jártam. Délben már aggasztó mendemondák jártak a király válságosra fordult állapotáról, este nem mentem el az operába, mint máskor, hanem a kaszinóban maradtam, mely állandó kapcsolatban volt a miniszterelnökséggel, és ahol bizonyos volt, hogy azonnal értesülhetek, ha valamiben rendelkezni kell. A halálhír vétele után azonnal fölhívtam elsőben az operát, majd a Nemzeti Színházat. Mindkettő azt felelte, hogy már ők hallották (honnan, nem tudom), és a főrendező bejelentésére a nézőtér már ki is ürült.
Másnap borús őszi reggel köszöntött be. Valahogy tán a rendesnél is sötétebbnek látszott.
És a lapok hosszú nekrológjai, búcsúztató vezércikkei után részletek jöttek. Az utolsó órák története.
Egyszerű, szenvedélytelen dolgok, kristálytiszta és kristályhideg részletek, amilyen az egész élete volt. Utolsó percig az íróasztalánál dolgozott. Az aznapi munkáját befejezte. Az aznapra kiszabott kötelességet. Restancia nem maradt utána. Még az utolsó óráiból sem. Mielőtt lefektették, kis kulccsal gondosan bezárta azt az aktatáskát, amelyben mindennap a bizalmas iratok hozzá jutottak. Végső szava is olyan egyszerű, frázis nélküli szó:
„Fáradt vagyok."
Csak ennyi. Olyan mondat, melyet az utóbbi évtizedek bármelyik estéjén elmondhatott volna ő, ki egész életében minden birodalmának legszorgalmasabb munkása volt."
(Bánffy Miklós: Emlékeimből)

Épp  ma 100 éve (1916. november 21-én) hunyt el Ferenc József.