Nem tudom, miért jó film a Dunkirk. Azt tudom, hogy nekem miért tetszett, és azt, hogy szerintem, miért lehet ez 2017. Batman Begins-e. (Tájékozatlanabbak kedvéért: a konzervatív médiában  Christopher Nolan 2005-ös Batman: Kezdődik!-ét a „kényelmetlen, nem-PC, konzervatív igazságok kimondójaként” tartották számon.)

Nem tudom, miért jó film – nem tudom, mert a mozi nem az én műfajom. Mint Becker és Stigler fontos közgazdaságtani modelljükben megmutatják: az, hogy az ember mit szeret, mit preferál, általában függ attól, hogy az adott dolog kapcsán mennyi korábbi tapasztalata van, megtanulta-e használni, élvezni azt. Én a mozi kapcsán nem tanultam meg. (Az elmúlt húsz évben – leszámítva azt, amikor nem volt jobb randi-ötletem, de elég sok jobb volt… – egyszer voltam moziban. Talán kétszer.) Nem is tudom, hogy mit jelent, nem tűnt fel, hogy a filmben olyan kamerát használtak, amit minden kritika kiemelt. Nem tudom, hogy ami ebben a filmben tetszett milyen más filmben van ugyanígy.

Azt tudom, hogy miért tetszett. Arról van egy többek által már megénekelt, és egy talán nem olyan bevett gondolatom, hogy miért olyan 2017-es ez a film.

 Az ún. Dunkirk Jack, 
az Association of Dunkirk Little Ships (az evakuálásban résztvevő kis hajók) zászlaja

Dunkirk aktualitás. Sokan érzik úgy, hogy egy elveszített harc után vagyunk. Elveszített kultúrharc után. Most nem a náciknak a keresztény Nyugat alapértékeit tagadó kultúrája áll nyerésre, hanem az a valami, amit a nagy pápáink még a „halál kultúrájának” neveztek. Az sem biztos, hogy személyesen biztonságba jutunk. Lehet, hogy holnap azért támadnak, vagy azért szankcionálnak majd minket, mert hitünknek megfelelően vallunk az abortuszról, a házasságról, az eutanáziáról. Csak akkor juthatunk (relatív, időleges) biztonságba, ha olyanok, akiknek ez alapvetően nem lenne feladatuk, áldozatokat hoznak, és saját kis eszközeikkel (kishajóikkal, csónakjaikkal) a segítségünkre sietnek. (Sokaknak éppen az adja a film aktualitását, hogy az összefogás fontosságára hívja fel a figyelmet. Én semmiféle aktualitást nem látok itt – valószínűleg azért, mert tudom, hogy minden ennél lényegesen kisebb tragédia kapcsán megjelenik az összefogás ma is. Gondoljunk a vörösiszap katasztrófára, vagy egy márciusi hótorlaszra!)

Dunkirk azért aktuális, amiért nem Dunkerque. Úgy aktuális a történet, ahogyan az az angolok fejében él. Nem egyszerűen egy elveszített harc végeként, hanem egy olyan eseményként, amit talán mindennél pontosabban ír le Churchill – a film végén is hallható – beszéde. A beszéd, ami nekünk, a ”Világ többi részének” talán semmit nem mond. A beszéd, amelyben figyelmeztetnie kellett, hogy a Dinamó hadművelet nem győzelem volt – még ha az összefogásból és a légierő sikereiből erőt is kell meríteni. „Visszavonulással nem lehet háborút nyerni”. A beszéd, amely a sikeres hadművelet után arról kellett, hogy szóljon, hogy nem jutott senki biztonságba, az ellenség tovább fog támadni. „Harcolni fogunk a tengerpartokon, harcolni fogunk a partraszállási helyeken, harcolni fogunk a földeken és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben. Soha nem adjuk meg magunkat, s még ha – bár ebben egy percig sem hiszek – szigetünk jelentős részét vagy akár egészét leigázná vagy kiéheztetné az ellenség, tengeren túli birodalmunk a brit flotta fegyvereivel és vezetésével folytatná a harcot, amíg Isten akaratából az Újvilág minden hatalmával és erejével el nem indul, hogy megmentse és felszabadítsa az Óvilágot.” Dunkirk aktuális, mert akkor sem vagyunk biztonságba, ha ma éppen nem támadnak (már vagy még) minket; mert mindig emlékeztetni kell magunkat, hogy van olyan erő, amely képes legyőzni a most triumfálókat. És, ha most úgy is látjuk, hogy nincs ilyen erő, akkor idézzük fel: 1940. tavaszának végén még majd másfél évvel az USA hadbalépése előtt vagyunk. (Persze a párhuzam kapcsán Rod Dreher okkal hívja fel a figyelmet arra, hogy a nyugati keresztény kultúra alapjai elleni támadás soha nem ér majd véget, hogy ezt a háborút nem lehet úgy megnyerni, ahogy a nácik ellenit – Krisztus is erre tanít.)

Dunkirk tehát aktuális szimbólum. De mivel szimbólum, így bármilyen film megidézhetné.  Christopher Nolan azonban éppen ezzel a filmmel idézi meg. Egy olyan filmmel, amelynek nincs főszereplője. Egy olyan filmmel, amelyben a lényeg nem a történet, hanem az, ahogy Nolan az egyes szálakat felépíti, és ahogy azok között váltogat. A lényeg, hogy minden a helyén van – semmi nem hosszabb, semmi nem rövidebb, semmi nincs előbb, semmi nincs később, mint kell. Látvány, ritmus, érzelem: ki van találva. Viszont nincs Batman, nincs kiemelkedő egyéni alakítás: mindenkinek csak a kijelölt (viszonylag csekély) feladatát kell csinálni. Pont úgy, ahogyan a liturgiában is kellene – mindenkinek csak betartania a szerepé, és nem a saját képére formálni. De sajnos nem ilyen időket élünk.

Because it is 2017.