Mit tegyen az ember, ha nyílt hadüzenet érkezik? Olyanoktól, akikkel ugyan nem ért egyet, de esze ágában sincs kétségbe vonni azt, hogy véleményükhöz joguk van, nem vonja kétségbe jószándékukat, csak a megoldásokban vitatkozik velük – mert szerinte nem megfelelő eszközöket javasolnak. Mi történjen, ha ezek az emberek egyszer csak azt mondják ránk, hogy mi bizony rossz emberek vagyunk, azt mondják, hogy nem is vagyunk katolikusok? Mert most a jezsuiták ezt mondják ránk.   

A múlt héten jelent meg a jezsuiták (hivatalos? félhivatalos?) lapjában a La Civiltà Cattolica-ban egy cikk a főszerkesztő és a L’Osservatore Romano argentin kiadásának főszerkesztője (aki egyébként nem katolikus, hanem egy presbiteriánus pap) aláírásával. A lap minden cikkét – bár külön szerzők jegyzik – a szerkesztőség közös álláspontjának kell tekinteni. A lap azt írja magáról, hogy minden cikke a Vatikáni Államtitkárság ellenőrzése után jelenik meg. A cikk nyílt támadás az amerikai értelemben vett konzervatív politikát támogató katolikusok ellen. A továbbiakban ezt ismertetem – a saját megjegyzéseimmel, ellenvéleményemmel, kritikámmal kiegészítve.  

A cikk alapgondolata az, hogy az amerikai konzervatívok szoros kapcsolatban állnak a cikk által „evangéliumi fundamentalistáknak” nevezett vallásos társadalmi csoporttal. A kritika egyrészt őket, de még inkább azon katolikusokat illeti, akik velük szövetségre lépnek. Ők a „katolikus integristák”. E két csoport ökumenikus együttműködése – és nyilvánvalóan az amerikai vallásos konzervatívok világképe – áll a célkeresztben. Eretnekséggel vádolják őket. Vádolnak minket, akik – ha nem is az USA-ban élve – hasonlóan gondolkodunk. 

A szöveg három elemet kritizál. Majd Ferenc pápa (vélt?) tanításával állítja ezeket szembe.

A manicheizmus vádja

Az első vád szerint mi manicheisták vagyunk, mert a világban abszolút jót és abszolút rosszat vélünk felfedezi, azt keressük. Az abszolút jó és abszolút rossz elkülönítése a szerző szerint maga a teokrácia követelése. Kifejezetten azt mondja, hogy a "katolikus integristák” és az „evangéliumi fundamentalisták” közötti ökumenikus együttműködés, amely olyan közös értékekre épül, mint az abortusz, vagy az azonos neműek házassága elleni fellépés, a vallásoktatás szabadsága az iskolákban és „más olyan témák [melletti kiállás], amelyeket általában morális, vagy ezen értékekhez kötődő kérdéseknek tekintenek”, nem más, mint a „teokratikus típusú állam nosztalgikus álma”. És ez magával hozza a „spirituális háború” képét. A szerzők szerint ez a „gyűlölet ökumenizmusa”.

Érdekes persze ezt olyan embernek olvasni (mint én), aki nem kételkedik abban, hogy van természettörvény és isteni törvény – aki (ezek szerint a jezsuita lap hivatalos álláspontjával szemben) azt vallja, hogy ezek a törvények korlátozzák a politikát is. Igen: épp azért, mert abszolút jók. És ebből következően azok a politikai erők, akik ez ellen lépnek fel (például az abortusz, az eutanázia, stb. mellett), azok a rossz mellett kötelezik el magukat. II. János Pál és XVI. Benedek megnyilatkozásai a „halál kultúrájáról” eszerint ma már megengedhetetlenek lennének?

A „jólét evangéliumának” vádja

A második vád a „jólét evangéliumáé”. Ezt túlzottan nem fejtik ki a szerzők. Weber protestáns etikájában látják ezt megjelenni: a puritánok (akik valamiért azonosak lennének az evangéliumi fundamentalistákkal...) hittek abban, hogy Isten azt akarja, követői egészségesek, gazdagok és boldogok legyenek már itt ezen a földön is. (Tegyük hozzá: a szöveg nem állítja, hogy az „evangéliumi keresztények” Mammont állítanák Isten helyére – ezt az előzőek fényében azért nehezen is tehetné. Éppen ezért – implicit módon – csak annyit állíthat: az erkölcsi, isteni parancsok megtartásán túl a földi boldogságra, jólétre is törekednek.) Jól értem, hogy az állítás annyit jelent: ha valaki hisz abban, hogy a földi boldogság (is) Isten tervének része, az már az eretnekséggel kokettál? Ezek szerint a skolasztika nagyjai, akik világképét alapvetően meghatározta az, hogy "látta Isten, hogy jó", már csúszós lejtőre tévedtek?

A „teljes vallásszabadság” követelésének vádja

A harmadik vád: a „vallásszabadság” követelése (a szerzők használják idézőjelben). Ezt még annyira sem fejtik ki, mint a "jólét evangéliumát". Csak annyit tudunk meg, hogy a „vallás” nem lehet „teljes szabadságban”, ami kétségbe vonná az állam szekuláris jellegét. Azt, hogy a világi hatalom szekuláris jellegét ki és mikor vonta kétségbe, nem tudjuk meg. Vagy azt, aki a természeti törvény szabta korlátokat számon kéri, már ilyennek kell -e tekinteni?.

Más megközelítésben – kiindulva abból, hogy miként jelenik meg a mai amerikai politikai vitákban a vallásszabadság kérdése –: a jezsuiták lapja szerint azzal vajon már kétségbe vonjuk a politikai hatalom szekuláris jellegét, ha egyes törvények alóli mentesítést követelünk azoknak, akiket azok a hitükkel ellentétes lépésekre kötelez? Mondjuk, ha a törvény „esemény utáni tabletta” finanszírozását követeli a munkaadóktól, vagy az azonos neműek esküvőjén való szolgáltatásra kötelezi a péket, vagy az esküvői fotóst. A szöveg mintha úgy érvelne, hogy ez ellentétes Ferenc pápa tanításával. (Én csak remélni tudom, hogy legalább az nem gond a jezsuita lap szerkesztősége szerint, ha valaki – a Katekizmus 2311. pontjában szereplő módon – vallási meggyőződése okán megtagadja a fegyveres katonai szolgálatot…)

Ferenc pápa az ellenpélda

A szöveg ezen „tévedésekkel” szemben semmilyen más egyházi tanítást, tekintélyt nem állít, csak Ferenc pápa „tanítását”. (Nem kívánom itt tárgyalni, hogy a Szentatya tanításából valóban az következik-e, amit írnak. De ha következik is, akkor sem elegáns, szerintem, eltekinteni attól, hogy az Egyház ezt megelőzően megélt kétezer évet. Ha a szerzőknek igazuk van, és mindezekben mi tévedünk, akkor ennek a hagyományban is tükröződnie kell – és lényegesen meggyőzőbb lenne a hagyományra támaszkodva is érvelni.)

A szöveg ezen a ponton nagyon megfontolandó, nagyon helyes (igen: ismét meg kell vallanom, hiszek a jó és a rossz közötti megkülönböztetésben) gondolatokat fogalmaz meg. Mindenekelőtt azt, hogy a keresztény teológia célja nem az evilági politikai hatalom megszerzése, Isten evilági királyságának kiépítése, hanem eszkatológikus távlatokban kell gondolkodnunk. (Ezt oly sokszor elmondtuk itt is, a kereszténységet a társadalmi igazságosság, vagy a környezeti problémák elleni küzdelem politikai céljaira leegyszerűsítő világias felfogás kapcsán.) Vagy azt, hogy nem kell elköteleznünk magunkat egyik vagy másik politikai erő mellett.

Más kérdés, hogy olyan (erősen megkérdőjelezhető) gondolatokat is a Szentatya tanításaként mutat be, mint például azt, hogy "Ferenc pápa meg akarja törni az organikus kapcsolatot a kultúra, a politika, az intézmények és az Egyház között".

Bagoly és veréb

Ugyanakkor, ha a szöveg ezen része fényében visszatekintünk a három kritikára (különösen az első pontra, a manicheizmus vádjára), akkor bizony erősen csóválni fogjuk a fejünket. A szöveg ugyanis alig burkoltan a politikai hatalom helyes használatáról szól. Megtudjuk például, hogy milyen hatalmas probléma, hogy az „evangéliumi fundamentalisták” és a „katolikus integristák” által támogatott konzervatívok nem akarnak tenni a környezeti problémák ellen (pontosítsunk: nem akarnak azt és úgy tenni, mint amit és ahogy demokrata elődeik akartak). Arról nem szól a szöveg (sőt, mint láttuk, inkább negatív összefüggésben bukkan csak fel az), hogy az élet, a család, a vallásszabadság védelme érdekében mit és mennyit akarnak tenni. És talán nem puszta beleolvasás, hogy a „jólét evangéliumával” az a baj, hogy ez szembefordítható a „társadalmi igazságosság” politikájával.

Sőt, azt sem rejtik véka alá, hogy a világi hatalom lehetséges birtokosait is jókra és rosszakra osztja – pont úgy, ahogyan szerinte a konzervatívok megengedhetetlenül teszik. Szépen sorban jönnek ugyanis az elítélendő alakok. Na vajon kik? Nixon, Reagan, G.W. Bush, Trump. Az abortusz, az egyneműek házassága, a vallásszabadság korlátozása mellett kiálló demokraták valahogy nem bukkannak fel. (Még csak azért se, hogy ennek révén illusztrálják, hogy a világ nem fekete-fehér, ahogy azt a "manicheisták" hiszik.)

A szöveg kifejezetten azokkal az eszközökkel él, amiket a manicheizmus kritikája kapcsán a fejünkre olvasott: az ellenfelet indokolatlanul rossz színben tünteti fel, összemossa a Rosszal. Megtudjuk például, hogy a mi érveink ugyanazok, mint az iszlám fundamentalistáké. Megtudjuk, hogy az egész "evangéliumi fundamentalizmus" a fehér amerikai délen gyökerezik, hogy az idők során ellenségének tekintette a feketék polgárjogi mozgalmait. Ma pedig a muszlimokat, és a bevándorlókat. 
Nem igazán világos, hogy a történeti kritikának jelen esetben mi a jelentősége (szerintem kb. annyira fontos, mint azzal érvelni korunk liberalizmusa kapcsán, hogy Voltaire antiszemita volt). Nem igazán világos, hogy az evangéliumi keresztény mozgalmakkal kötendő mai szövetség kapcsán ez miért fontos. (Az ugye megvan, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban a legtöbb támadás az evangéliumi keresztényekkel való kapcsolata miatt a Ben Carson fekete republikánus elnökjelöltet érte?) De ha ezen érvelési problémák (egyben marketingcélú, populista érvek) mellett el is megyünk, akkor is fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az állítások egy része a legotrombább hazugság. Például hogy a támadott csoportok a muszlimok, vagy a bevándorlók ellen lennének. Az iszlamista terrorizmus még akkor sem azonos a konzervatív retorikában a muszlimokkal, ha olyan cikkben írjuk le, amelyben minden második mondatban Ferenc pápára hivatkozunk. Az illegális bevándorlás korlátozása, akkor sem azonos a bevándorló-ellenességgel (hiszen a kontrollált, hivatalos bevándorlást nem akarja kizárni), ha a konzervatívokat ezzel lehet (néhányak szemében) diszkreditálni.

Mint a cikkre reagáló első amerikai katolikus kritikák meg is jegyzik: a szerzők, amikor az amerikai konzervatívokról beszélnek akkor "sehol nem jelenik meg az esszében a Ferenc pápa által népszerűsített attitűd, hogy az Egyháznak a bűnösökkel 'együtt kel járnia'. Nem: az amerikai konzervatívok bűnei nem bocsáttatnak meg."

 ***

Hosszú voltam. Mert dühös. Két nappal azután is, hogy először olvastam.
Lehet persze azt mondani (azt is fogják), hogy ez túlérzékenység, paranoia. Nincs is itt szó "hadüzenetről" - amiről én beszélek. Lehet. De ha valaki ilyen mértékben egyoldalúan ellenséges, mint ez a szöveg, azt nem fogom másnak nevezni. 
Nem fogom másnak nevezni, de soha nem fogom azt sem mondani, amit ők ránk: hogy mivel ők nem osztják a politikai nézeteimet, így nem jó katolikusok. Még akkor sem fogom ezt mondani, ha tudom, hogy őket ez nem tartja vissza ettől. Akkor sem fogom ezt mondani, ha tudom, hogy nem először mondják ezt ránk – és ahogy kinéz, fogják is még néhányszor.    


UPDATE: kedves barátom figyelmeztetései nyomán javítva - Szalai Ákos (2017. július 17. 19.40)