Centesimus Annus 15. pont - kommentár

CA_IPII.jpg"...az állam feladata megszabni azt a jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok, és köteles ily módon szavatolni a szabad gazdaság elsődleges feltételeit, egy olyan gazdaságét, amely feltételezi a felek bizonyos egyenlőségét, oly módon, hogy egyikük se lehessen annyira hatalmas, hogy a többit valóságos szolgaságba vesse."

Miután az állami gazdaság- és társadalomirányítás problémáit végigvette a szöveg, a 15. pont az állam, a kormányzat feladatairól szól: a gazdasági szabadságnak (a szolgaság hiányának) a biztosításáról. Kiemelt szerephez jut itt a munkavállalók helyzete, szabadsága - de egyben ismételten felidézi a szöveg, hogy a problémát itt sem állami eszközökkel kell elsősorban kezelni. A kormányzat, mint a szolidaritás első számú megjelenítője nem szoríthatja ki a másik fontos társadalomszervező erőt, a szubszidiaritást.

vastagon szedett szöveg a Centesimus Annus eredeti szövege - a normál betűvel szedett szöveg a mi kommentárunk.

15. A Rerum novarum szembehelyezkedik a termelési eszközök államosításával, amely az állampolgárt az államgépezet mintegy „alkatrészévé” alacsonyítja le. De ugyanilyen határozottan helyteleníti azt a felfogást, amely a gazdaságot teljesen kirekeszti az állam illetékességi köréből. A gazdasági tevékenység terén minden bizonnyal létezik a legitim önállóságnak olyan szférája, amelybe az államnak nem szabad beavatkoznia. Ugyanakkor az állam feladata megszabni azt a jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok, és köteles ily módon szavatolni a szabad gazdaság elsődleges feltételeit, egy olyan gazdaságét, amely feltételezi a felek bizonyos egyenlőségét, oly módon, hogy egyikük se lehessen annyira hatalmas,[i] hogy a többit valóságos szolgaságba vesse.

Ebben a vonatkozásban a Rerum novarum megmutatja az utat a megfelelő reformokhoz, amelyek visszaadhatják a munkának, mint az ember szabad tevékenységének a méltóságát. Ezek a reformok megkívánják, hogy a társadalom és az állam magára vállalja a felelősséget azért, hogy megvédje a munkást a munkanélküliség lidércnyomásától. A történelem során ez két, egymást kiegészítő módon valósult meg: egyfelől olyan gazdaságpolitika révén, amely elősegíti a kiegyensúlyozott fejlődést, másfelől a munkanélküliség ellen nyújtott biztosítékok és a megfelelő szakmai átképzés politikája révén, hogy megkönnyítsék a munkások átáramlását a válságban lévő szektorokból a fejlődő ágazatokba.

A társadalom és az állam biztosítani tartozik továbbá a bérek olyan színvonalát, amely lehetővé teszi a munkásnak és családjának megélhetését, valamint a bizonyos mértékű takarékoskodást. Nem csekély erőfeszítéseket tesz szükségessé, hogy a munkások egyre nagyobb ismeretekkel és jobb felkészültséggel rendelkezzenek, hogy munkájuk hatékonyabbá és termelékenyebbé váljék. De megköveteli az éber felügyeletet és a megfelelő törvényi intézkedéseket is, hogy elejét vegyék a kizsákmányolás szégyenteljes jelenségének, különösen a legvédtelenebb munkások, a bevándoroltak és a leszakadtak kárára. Ezen a téren meghatározó a szakszervezetek szerepe, amelyek a tárgyalásokon kialkudják a minimálbért és egyezségre jutnak a munkafeltételeket illetően.

Végül szavatolni kell az „emberi” munkaidő és a megfelelő pihenőidő tiszteletben tartását éppúgy, mint azt a jogot, hogy a munkás érvényre juttathassa személyiségét a munkahelyen, anélkül, hogy bármilyen módon is sértenék lelkiismeretében vagy méltóságában. Helyénvaló itt újólag emlékeztetni a munkás szerveződések szerepére, nemcsak mint a tárgyalások tényezőire, hanem úgy is, mint a munkás személyisége kifejeződésének „helyeire”: hasznosak a hiteles munkakultúra kifejlesztése tekintetében, és segítik a munkásokat abban, hogy teljességgel emberi módon vehessenek részt a vállalkozás életében.[ii]

Az államnak közvetlenül vagy közvetve hozzá kell járulnia ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósításához. Közvetve és a szubszidiaritás elvét követve azáltal, hogy megteremti a kedvező feltételeket a gazdasági tevékenység szabad gyakorlásához, ami elvezet a munkalehetőségek bő kínálatához és a gazdagság forrásaihoz. Közvetlenül és a szolidaritás elvét követve azáltal, hogy a gyengébbek védelmére bizonyos korlátokat szab azok önállóságának, akik a munkafeltételeket biztosítják, valamint azáltal, hogy minden esetben biztosítja a létminimumot a munkanélküliek számára.[iii] Az enciklika és vele együtt az Egyház szociális tanítása sokféle módon befolyásolta a XIX. század utolsó éveit és a XX. század kezdetét. Ez megmutatkozik a szociális gondoskodás, a nyugdíjak, a betegbiztosítás és a baleset megelőzés terén bevezetett számos reformban – tágabb keretet nyújtva a munkások jogainak nagyobb mérvű érvényesítésére.[iv]

***

A pont több témakört fog át, hiszen az állam gazdasági funkcióit próbálja megragadni, szembeállítva azokat mind az államosításra épülő, totális állam szocialista modelljével, mind az állam szerepét negligáló elképzeléssel. Nem nehéz ebben ismét felismerni az állammal, és nem csak a szocialista állammal szembeni szkepticizmust, realizmust, ami már a 11. pontban is megjelent, és amely a szubszidiaritás többszöri hangsúlyozásához vezetett.

Az előző pontokkal szemben itt a szocializmus kritikája nem kap sok teret, cserébe viszont talán a legkeményebb megfogalmazással találkozhatunk: ha államosítunk, akkor az embert alkatrésszé silányítjuk – és természetesen ezzel a személy voltát tagadjuk.

A másik szélsőséggel szemben érdemes sorra venni az állam itt megjelenített gazdasági, társadalmi funkcióit. A logika, mint már a 7. és 8. pontban is, itt is levezethető a szerződések létéből. Az állam elsőként a szerződési, a gazdasági szabadság védelmezőjeként jelenik meg. Ezt nevezi az utolsó bekezdés az állam, a kormányzat közvetett feladatának. A szabad gazdaság elsődleges feltételei között látjuk azon jogi keretek meglétét, amelyek biztosítják, hogy a szerződéseket valóban szabadon kössék – senki ne lehessen olyan hatalmas, hogy azokat rákényszeríthesse a többiekre. Természetesen az ilyen módon kötött szerződések kikényszerítése az állam alapvető feladata – biztosítania kell a „jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok”.

Ezek után térünk rá ismételten a szerződések korlátozására, amelyekkel fent már találkoztunk. Vegyük azonban észre, hogy itt a személy szerződéssel nem korlátozható jogai kapcsán is felbukkan az állam korlátozásának igénye: még ezen a téren sem egyedül a kormányzat illetékes. A személyek szabad társulása (konkrét esetben a szakszervezet) kap itt hangsúlyt. A társulók azok, akik a tárgyalásokon, a kollektív szerződésekben ellensúlyozhatják a munkaadók esetleges hatalmát. És ismételten, talán még a 8.-9. pontnál is egyértelműbben kimondatik: a szerződések korlátozásának célja, hogy senki ne mondhasson (senkit ne mondathassanak) le abban az őt személyként megillető alapvetően jogokról. (Nem nehéz felismerni ebben az előző ponttal a kapcsolatot: a 14. pontban meglehetősen egyértelmű definíciót kapunk a közjó értelmezéséhez, illetve a természetjogi elvárásokról.) Ezért a szegények, a gyengék védelme érdekében – hogy ők is megkapják az őket „megillető” (lásd 10. pont) fizetést, feltételeket – van szükség az állam közvetlen beavatkozására. Ez a szolidaritás.

A Centesimus Annus itteni szövegéből talán úgy tűnik, mintha az állam, a kormányzat e két funkciója között valamiféle erősorrend lenne: a közvetlen funkció (szolidaritás) a közvetett (szubszidiaritás) fölé nőne. Ez nyilvánvalóan nincs így. A szubszidiaritás többszöri, erőteljes kiemeléséből nyilvánvaló lehet ez. De még egyértelműbben fogalmazza meg a két elv viszonyát XVI. Benedek a Caritas in veritate enciklikájában:

Mert ahogyan a szolidaritás nélkül a szubszidiaritás társadalmi partikularizmusba csúszik, éppen úgy igaz az is, hogy a szubszidiaritás nélkül a szolidaritás olyan társadalmi rendszerekbe torkollik, amelyek megalázzák a rászorulókat. (Caritas in veritate: 58)

A Centesimus Annus 15. pontjának talán leginkább kérdéses állítása a már máshol is felbukkanó, de itt minden eddiginél konkrétabbá váló követelmény a létminimum biztosítására. Nem kétséges, hogy a szöveg ezen a ponton az állam segélyezési kötelezettségét írja elő. De annak elvárható szintjét a létminimum kifejezéssel írja csak le. Az enciklika más pontjain (pl. a 8. pontban) ezt a „megéljen belőle” kifejezéssel pontosítja csak. Ugyanakkor az nem vitatható, hogy nagyon szűk rétegeket leszámítva, a nyugati társadalmakban a közvetlen életveszély (pl. éhhalál) nem fenyeget. A kérdés az, hogy a puszta túlélésen túl mit kell tartalmaznia, egyáltalán kell-e tartalmaznia valamit ennek a „létminimumnak”. Ennek megválaszolásában ez a passzus nem segít. De ezt nem is kell várnunk: az egyház társadalmi tanítása nem kíván gazdaságpolitikai tanácsokat adni, csak etikai alapelveket fektet le. A gazdaságpolitikát az adott politikai közösség bölcsességére bízza. Vegyük azonban észre, hogy épp emiatt a „létminimum” biztosítására hivatkozó politika – vagy éppen a szakszervezetek erre hivatkozó béremelési követeléseinek – támogatása sem egyértelmű. Amikor a kiharcolni kívánt minimumjövedelem magasabb, mint ami a puszta túléléshez kell, akkor az adott követelés támogatása már nem vezethető le a keresztény tanításból, hanem a (gazdaság)politikai bölcsesség alapján dönthető el. Még akkor is, ha általában a gyengébbeket védelmező – és ezen keresztül a szabad szerződéskötést elősegítő csoportok – támogatása a tanítás szerint kötelességünk. Az egyház társadalmi tanítása szerint is előfordulhat ugyanis, hogy követeléseik túlzottak. Az, hogy azok-e, csakis a politikai bölcsesség alapján dönthető el.


[i] Vö. RN: Id. mű 121-125.

[ii] Vö. Laborem exercens enciklika 20: Id. mű 629-632; Nemzetközi Munkaügyi Hivatalban mondott beszéd (MO), Genf, (1982. június 15.): Insegnamenti V/2 (1982), 2250-2266; VI. Pál pápa ugyanott mondott beszéde (1969. július 10.): AAS 61(1969 ), 491-502.

[iii] Vö. Laborem exercens enciklika 8: Id. mű 594-598.

[iv] Vö. QA: Id. mű 178-181.