"Amit az osztályharcban legfőképpen elítélünk, az a konfliktusról alkotott olyan felfogás, amelyet nem etikai vagy jogi szempontok vezérelnek, amely nem hajlandó a személy méltóságát tiszteletben tartani a másikban (következésképpen önmagában sem), amely ezért kizárja az ésszerű egyezséget és nem a társadalom általános javát keresi, hanem egy csoportnak az érdekeit, amelyet általános érdeknek tüntet fel, és meg akarja semmisíteni azt, ami szembehelyezkedik vele."

A katolikus társadalmi tanítás nem mindig és minden körülmények között követeli meg a béke megőrzését, a konfliktus feladását. Időnként, jól meghatározható célok érdekében kifejezetten ösztönzi annak felvállalását. A kulcskérdés az, hogy mi lehet ilyen cél. Az, hogy az osztályharc kívánatos konfliktus-e (alapvetően nem!), akkor ítélhető meg, ha a legitim céllal vetjük össze - ez a cél pedig a közjó.

A vastagon szedett szöveg a Centesimus Annus eredeti szövege - a normál betűvel szedett szöveg a mi kommentárunk.

14. Ugyanebből az ateista gyökérből származik a szocializmus sajátos eszközeinek a megválasztása, amelyet a Rerum novarum elítél. Az osztályharcról van szó. A pápának - nyíltan meg kell mondanunk – semmi esetre sem szándéka, hogy minden és bármilyen jellegű szociális konfliktust elítéljen: az Egyház jól tudja, hogy a történelemben szinte elkerülhetetlenül fellépnek érdekellentétek a különböző társadalmi csoportok között, és hogy a keresztény embernek gyakran határozottan és következetesen állást kell foglalnia ezekben a konfliktusokban. A Laborem exercens kezdetű enciklika, egyebek mellett, elismerte a konfliktus pozitív szerepét, amikor az „a szociális igazságosságért vívott harcnak” minősül,[i] de már korábban a Quadragesimo anno kezdetű enciklikában ezt olvashatjuk: „Az osztályharc, ha tartózkodnak az erőszakos cselekedetektől és a kölcsönös gyűlölettől, lépésről lépésre tisztességes vitává alakul át, amely az igazságosság keresését célozza”.[ii]

Amit az osztályharcban legfőképpen elítélünk, az a konfliktusról alkotott olyan felfogás, amelyet nem etikai vagy jogi szempontok vezérelnek, amely nem hajlandó a személy méltóságát tiszteletben tartani a másikban (következésképpen önmagában sem), amely ezért kizárja az ésszerű egyezséget és nem a társadalom általános javát keresi, hanem egy csoportnak az érdekeit, amelyet általános érdeknek tüntet fel, és meg akarja semmisíteni azt, ami szembehelyezkedik vele. Röviden arról van szó, hogy a társadalmi csoportok közti belső ellentétek vonatkozásában felújítja a „totális háború” doktrínáját, amelyet a korabeli militarizmus és imperializmus a nemzetközi kapcsolatok terén érvényre juttatott. A különböző nemzetek érdekeinek igazságos egyeztetése helyett olyan doktrínát fogadtak el, amely a saját hatalom minden eszközzel történő kiterjesztését tartalmazza, beleértve a hazugságot, a polgári lakossággal szemben alkalmazott terrort, valamint a tömegpusztító fegyvereket (amelyeket éppen azokban az években fejlesztettek ki), hogy a szemben álló fél ellenállását megtörje. A marxista értelemben vett osztályharcnak és a militarizmusnak tehát ugyanaz a gyökere: az ateizmus és az emberi személy megvetése.

Ezek azt az elvet juttatják érvényre, hogy a hatalom előbbre való, mint az értelem és a jog.

***

Említettük fenn (5. pont), hogy a konfliktus időnként üdvözlendő. A konfliktus eltagadása nem egyenlő a békével. Nyilvánvalóvá válik ez ebben a pontban. Nyilvánvalóvá válik, amikor a szocializmus bírálataként elénk tárja a szöveg a helyes, igazságos és a helytelen, igazságtalan konfliktus megkülönböztetését. Az igazságos konfliktus az, amelyet a természetjog (az „értelem és a jog”, az „etikai vagy jogi szempontok”) megsértőivel szemben vállalunk fel. Igazságtalan a konfliktus akkor, ha pusztán a hatalom megszerzése, vagyis mások alávetése a cél. Maga a szöveg idézi fel a társadalmi konfliktusok kapcsán a háború képét és ezzel az igazságos háború évszázados keresztény elvét: vannak esetek, amikor a háború (jelen esetben a konfliktus) elkerülhetetlen és jogos. Akár annak kezdeményezése is.

Felmerül azonban egy gyakorlati probléma. Igazságos az a konfliktus, amely a közjóra, vagyis fenti definíció szerint az egész érdekére, a közösség és nem egyes csoportok hasznára, nem egyes részérdekek kielégítésére tör. Az egész csoport javának keresését persze nem zárja ki, ha valaki – mint az osztályharc esetében a szocialisták – megnevezik az ellenséget, akinek az érdekét nem keresik. Ők a „köz érdekeivel” szemben állók.

De melyik agresszor, konfliktusszító ne a teljes közösségre, az igazságosságra hivatkozna? Az osztályharc is valami ilyesmit tett. A közjó eddigi definíciója – a közérdek a részérdek felett – tehát meglehetősen gyenge lábakon áll itt. Nem is véletlen, hogy II. János Pál továbblép a természetjog felé. Az adott konfliktusról, annak a természetjoggal való összemérése során dönthetjük el, hogy igazságos-e. A nyílt hatalmi cél nyilvánvalóan nem az, de mivel minden hatalmi cél retorikaként a közérdekre, a közjóra fog hivatkozni, így a puszta hatalomakarás „leleplezése” csak a közjó valamiféle konkrétabb, tartalmi definiálása révén lehetséges. Ilyen definíciót pedig a ráció (az erkölcs) és az ember személyességének felismerése alapján alkothatunk meg. Érdemes itt felidézni, hogy az Egyház közjó-definíciója már a Centesimus annus előtt is konkrétabb volt. Ha ez itt nem jelenik meg, az elsősorban a „tudottnak tételezés” miatt lehet, nem azért mert II. János Pál feladta volna. A Gaudium et spes szerint:

…a közjó…azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket… (Gaudium et Spes 24)

Nem nehéz felismerni, hogy az enciklika szövege, amikor itt a természetjogra hivatkozik, akkor ezt az elvárást tarja szem előtt. II. János Pál pápa perszonalizmusát ismerve különösen az egyes tagok, vagyis a személyek tökéletesedését, isteni rendeltetésének betöltését, amelyben az Istenhez találás és az embertársakhoz fordulás, a társulás egyaránt jelen van, tekinthetjük elsődlegesnek.