"...nem kell arra a következtetésre jutni, hogy Leó pápa szerint a szociális kérdés teljes megoldása az államra tartoznék. Éppen ellenkezőleg, több alkalommal is hangsúlyozza az állami beavatkozás szükségszerű korlátait és az állam egyszerű eszköz-jellegét, minthogy az egyén, a család és a társadalom már előbb létezett, mint az állam; és az állam azért van, hogy egyiknek is, másiknak is védelmezze a jogait, és nem azért, hogy elnyomja azokat."

A Centesimus Annus 11. pontja zárja a Rerum Novarum közvetlen felidézését. Lezárásként újra hangsúlyozza, ami az előző három-négy pont alapján talán elfelejtődött: a tanítás nem az állami beavatkozás követelésével egyenlő. A katolikus egyház mindig a perszonalizmusból, a szubszidiaritásból indul ki, amely erősen korlátozza az állam lehetőségeit - egyszerű eszközszerepre "kárhoztatva" azt, amelynek minden lépését ennek fényében kell igazolnia.

A vastagon szedett az eredeti szöveg, normál betűvel szedve a mi kommentárunk.

11. Az enciklikát napjaink valóságának fényében újraolvasva, kellőképpen értékelhetjük az Egyház állandó gondoskodását és odaadását az emberek azon csoportjai iránt, akiket a mi Urunk Jézus különösképpen szeret. Az enciklika szövege ékesen tanúskodik az Egyház „szegények iránti kiemelt elkötelezettségének” állandóságáról: ezt az előtérbe helyezést úgy fogalmaztam meg, mint a „keresztény szeretet gyakorlásának elsőbbséget élvező sajátos formája”.[i] A „munkáskérdéssel” foglalkozó enciklika tehát a szegényekről és arról a szörnyű sorsról szól, amelybe nagy tömegeket taszított az iparosítás új és nem ritkán erőszakos folyamata. A világ nagy részében a gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás e folyamatai napjainkban is ugyanilyen bajokat okoznak.

Ha XIII. Leó az államhoz fordult, hogy az igazságosság követelményeinek megfelelően enyhítsen a szegények helyzetén, ezt azért is tette, mert helyesen ismerte fel, hogy az államnak kötelessége őrködni a közjón, és azon lenni, hogy a társadalmi élet egésze, beleértve a gazdasági szektort is, hozzájáruljon a közjó előmozdításához, tiszteletben tartva minden egyes szektor autonómiáját. Ebből azonban nem kell arra a következtetésre jutni, hogy Leó pápa szerint a szociális kérdés teljes megoldása az államra tartoznék. Éppen ellenkezőleg, több alkalommal is hangsúlyozza az állami beavatkozás szükségszerű korlátait és az állam egyszerű eszköz-jellegét, minthogy az egyén, a család és a társadalom már előbb létezett, mint az állam; és az állam azért van, hogy egyiknek is, másiknak is védelmezze a jogait, és nem azért, hogy elnyomja azokat.[ii]

Ezeknek a gondolatoknak az időszerűsége mindenki számára nyilvánvaló. Helyén való lesz a továbbiakban visszatérni erre a fontos témára, amely az állam természetének korlátaival függ össze. Az említett témák, melyek nemcsak az enciklikában találhatók, összhangban állnak az Egyház szociális tanításával, mivel a magántulajdonról, a munkáról, a gazdasági fejlődésről, az állam természetéről és - mindenekelőtt - magáról az emberről alkotott egészséges felfogást tartalmazzák. A továbbiakban más témák is említésre kerülnek majd a jelenkori valóság bizonyos vonatkozásainak ismertetésénél, de már most helyénvaló megállapítani és megjegyezni, hogy ami az enciklika vezérfonala, és ami mind az enciklika, mind az egész Egyház szociális tanítását a legközvetlenebbül meghatározza, az a helyes felfogás az emberi személyről és annak egyedülálló értékéről, amennyiben „az ember az egyetlen teremtmény a földön, amelyet Isten önmagáért akart”.[iii] Isten az emberben saját képét és hasonmását mintázta meg, (vö. Ter 1,26) és mással össze nemhasonlítható méltóságot adott neki, amelyet az enciklika ismételten nyomatékosít. Valóban, azokon a jogokon túl, amelyeket az ember a munkájával szerez, léteznek olyan jogok is, amelyek nem függnek az ember semmilyen tevékenységétől sem, hanem mintegy személyiségének lényegéből fakadnak.

***

A nagy előd írásának áttekintése a Centesimus Annus két talán legfontosabb – és gyakran elfeledett – gondolatának megfogalmazásával zárul: az egyik az állam korlátozása, a másik a perszonalizmus ismételt kiemelése, ezúttal az állam korlátainak megszabásaként.

A közgazdaságtanban (Harold Demsetz óta) Nirvána-tévedésként ismert az a logikai hiba, amikor egy létező, nem jól működő rendszert úgy akarunk felváltani egy másikkal, hogy azt még csak elméletben ismerjük, csak a jó tulajdonságait vesszük figyelembe. Arról, hogy működés közben milyen a fennállóhoz hasonló vagy esetleg még nagyobb hibákat okoz, nem veszünk tudomást. A piac és az állam viszonyában könnyű ebbe a tévedésbe esni: attól, hogy a fennálló gazdasági berendezkedéssel, a piac aktuális működésében (és mint a Centesimus Annus is többször utal rá: nem en bloc a kapitalista társadalom működésének alapjaiban, vagy a liberalizmus elveiben) problémák jelentkeznek, még nem következik, hogy az állami beavatkozást helyeselnünk kell. Az állam is csak egy eszköz. Időnként megfelelő, de időnként alkalmatlan eszköz. Éppen ezért az államelvű, az állami beavatkozást követelő gondolatokkal a katolikus társadalmi tanítás mindig, így II. János Pál itt is a szubszidiaritás elvárását szembesíti. A szubszidiaritásét, amelynek alapja az ember személy volta, illetve a személyek közötti együttműködés (mint hangsúlyoztuk ennek legelemibb formája – a család mellett – a szerződés) tisztelete, védelme.