Centesimus Annus 10. pont - kommentár

CA_IPII.jpg"Az állam nem korlátozódhat arra, hogy „csak az állampolgárok egy részére legyen gondja”, nevezetesen a gazdagokra és a jólétben élőkre, és nem teheti, hogy „elhanyagolja a másik részt”, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. Ha mégis, akkor sérti az igazságosságot, amely azt diktálja, hogy mindenkinek megadják azt, ami megilleti."

A Centesimus Annus 10. pontja a szocializmus és a liberalizmus (aszimmetrikus) bírálata, amely egyben az igazságosság és a szolidaritás (barátság) definícióját adja. A szöveg igazán érdekessé XVI. Benedek Caritas in Veritate enciklikája fényében válik. A kettő közötti látszólagos ellentét áll elemzésünk középpontjában.

A vastag betűvel szedett az eredeti szöveg, normál betűvel szedve a mi kommentárunk.

10. Egy másik, korunk számára tanításokban gazdag, fontos jellemzője az enciklikának az állam és polgárai közti kapcsolatokról vallott felfogás. A Rerum novarum bírálja a két társadalmi és gazdasági rendszert, a szocializmust és a liberalizmust. Az első részt a szocializmusnak szenteli, s ebben megerősíti a magántulajdonhoz való jogot. Ezzel szemben az enciklika nem szentel külön részt a másik rendszernek, a liberalizmusnak, hanem - és ez figyelmet érdemel - a vele szemben elhangzó kritikák abban a szövegrészben jelennek meg, amely az állam kötelességeit tárgyalja.[i]

Az állam nem korlátozódhat arra, hogy „csak az állampolgárok egy részére legyen gondja”, nevezetesen a gazdagokra és a jólétben élőkre, és nem teheti, hogy „elhanyagolja a másik részt”, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. Ha mégis, akkor sérti az igazságosságot, amely azt diktálja, hogy mindenkinek megadják azt, ami megilleti. „Ezzel szemben az államnak az egyének jogainak védelmében különös gondoskodást kell tanúsítani a gyengékkel és szegényekkel szemben. A gazdagok osztályának, amely önmagában elég erős, kevésbé van szüksége az állam védelmére; a munkásosztály, amelynek nincsen saját támasza, mindenekelőtt az állam védelmére szorul. Az államnak tehát különleges védelemben és gondoskodásban kell részesítenie a munkásokat, akik a gyengék és szükséget szenvedők közé tartoznak”.[ii]

Az enciklikának ezek a szakaszai napjainkban is érvényesek, különös tekintettel a szegénységnek a világban létező új formáira, mert olyan jelentős megállapításokat tartalmaznak, amelyek nem függnek sem egy adott állam-értelmezéstől, sem egy politikai elmélettől. A pápa megerősít egy alapvető elvet, amely velejárója minden egészséges politikai szervezetnek: minél sebezhetőbbek az egyének egy adott társadalomban, annál inkább szükségük van mások segítőkészségére és gondoskodására, de különösen a közhatalom beavatkozására.

Így az az elv, amelyet ma szolidaritásnak nevezünk és amelynek érvényességére - mind az egyes nemzetek belső rendjét illetően, mind nemzetközi vonatkozásban - a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikámban ismét rámutattam,[iii] a politikai és társadalmi rendről vallott keresztény felfogás egyik alappillérének tekintendő. XIII. Leó ezt több alkalommal kinyilvánította, „barátság” szóval jelölve, amelyet már a görög filozófiában megtalálunk. XI. Pius a nem kevésbé kifejező „szociális szeretet” megnevezést használta, míg VI. Pál kibővítette a fogalmat a szociális kérdés napjainkban megnyilvánuló sokféle dimenziójával, és a „szeretet civilizációjá”-ról beszélt.[iv]

***

A Rerum Novarumnak a 10. pontban adott értelmezése – a szocializmust és a liberalizmust egyaránt bíráló szövegként – maga II. János Pál szavai szerint sem egyértelmű. Az eredeti szöveg a szocializmus, a magántulajdon tagadását tételesen bírálja, míg kora fennálló rendszerével szemben nem explicit módon, hanem csak az erőteljesebb állami beavatkozás mellett érvelve fogalmaz meg érveket. Az egyik oldalon egy alapvetően elhibázott gondolatrendszert, a másik oldalon pedig egy aktuálisan működő rendszert bírál. Az előbbi nyilvánvalóan azonosítható a szocializmussal, de utóbbit megfeleltetni a liberalizmussal vélhetően túlzás. Ezt a szövegrészt éppen ezért érdemes a későbbiek fényében szemlélni, amikor maga II. János Pál is elismeri, hogy a „kapitalizmus” egyik fajtája, „még ha szerencsésebb lenne is szabad piacgazdaságnak nevezni” (42. pont) teljes mértékben összeegyeztethető az Egyház társadalmi tanításával. Vagyis itt a liberalizmuson nem a szocializmushoz hasonló eszmerendszert, ideákat, eszközöket megfogalmazó tant, hanem az adott korban, a XIX. század végén létező berendezkedés – talán nem legszerencsésebb – elnevezését kell érteni.

Fontosabb eleme a pontnak az állammal szemben megfogalmazott elvárások felsorolása.  Két fogalom köré épül ez: az igazságosság és a közjó köré.

Az igazságosságot II. János Pál azonosítja annak klasszikus megfogalmazásával: mindenkinek, amit megérdemel, mindenkinek, ami megilleti. Hasonlóképpen tesz majd a Caritas in veritateban XVI. Benedek is.

A Caritas in veritate megfogalmazásához képest itt nem válik szét az igazságosság és a szeretet követelménye: a szegények megsegítése, a szegények felé fordulás túl van az igazságosságon. Ezt általában nem a társadalmi igazságosság, hanem a szeretet követeli tőlünk:

Mindenekelőtt az igazságosságról. Ubi societas, ibi ius: ahol társadalom létezik, ott jog is létezik; minden társadalom kidolgozza a maga sajátos rendszerét az igazságossággal kapcsolatban. Ám a szeretet túlhalad az igazságosságon, mert szeretni annyi, mint adni, odaadni a másiknak azt, ami az „enyém”; ugyanakkor a szeretet soha nem létezik igazságosság nélkül, amely azt követeli, hogy megadjuk a másiknak azt, ami az „övé”, ami léte és működése alapján megilleti. Nem tudok a másiknak a „magaméból” ajándékozni, ha előbb nem adtam meg neki azt, ami az igazságosság alapján jár neki. Aki szeretettel van mások iránt, az mindenekelőtt igazságos velük szemben. Az igazságosság nemcsak hogy nem idegen a szeretettől, nemcsak hogy nem a szeretet alternatívája vagy paralel megfelelője: az igazságosság „elválaszthatatlan a szeretettől”, bensőleg hozzá tartozik. Az igazságosság a szeretet első útja, vagy, amint VI. Pál mondta, a szeretet alapfoka, a „tettel és igazsággal” való szeretés (1Jn 3,18) szerves összetevője, amire János apostol buzdít. Egyfelől a szeretet megköveteli az igazságosságot, az egyének és népek törvényes jogainak elismerését és tiszteletben tartását. Ez tevékenyen hozzájárul „az ember városának” jog és igazságosság szerinti felépítéséhez. Másfelől viszont a szeretet felülmúlja az igazságosságot és teljessé teszi azt az ajándékozás és a megbocsátás logikájában. „Az ember városát” nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban..(CiV 6)

Bárhogyan is értelmezzük azonban a kettő viszonyát, nyilvánvaló, hogy a szolidaritás (a barátság) fogalma nem azonos az egyenlőségelvvel: van, aki kevesebbet érdemel. A minimális szintet ugyan mindenkinek – éppen személy volta miatt – meg kell kapnia, de ezen felül már az érdemekhez kell kötni az igazságosságot.

Az állam feladatául a részérdekeken való felülemelkedést, a teljes közösség érdekeinek védelmét nevezi meg. Érdemes ennek kapcsán hangsúlyozni: mindenképpen kiemelt figyelem jár a magukat megvédeni nem tudóknak; az ő (rész)érdekeiket előnyben kell részesíteni. Azonban soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy a gyengébbek, a szegények védelme sem írhatja felül a teljesség szolgálatát.

Mindenkinek, ami megilleti. A Caritas in veritate enciklika épp amiatt „cseréli le” a társadalmi tanítás alapját a (társadalmi) igazságosság helyett a szeretetre (és az igazságra, amely attól elválaszthatatlan), mert az előbbi túlzottan szűk. A szeretet ugyanis felülemelkedhet (felül is kell emelkednie) az érdemen. Az igazságosság és a szolidaritás nem teheti ezt meg. Ebben a pontban mintha ennek a váltásnak az előkészítése történne: a nagy elődök retorikai fordulatait felidézve, már II. János Pál is elindul ebbe az irányba, de – mint többször említettük – korának szólva, a szöveg még megmarad az igazságosság-alapú érvelésnél.



[i] Vö. RN: id. mű 99-105; sk; 135.

[ii] Ibid.: id. mű 125.

[iii] Vö. Sollicitudo rei socialis enciklika 38-40: Id. mű 564-569; vö. XXIII. János pápa Mater et Magistra Enciklikáját is: Id. mű 407.

[iv] Vö. XIII. Leó, RN: Id. mű 114-116; XI. Pius, QA, III: Id. mű 208; VI. Pál pápa Szentév végén mondott homiliája (1975. december 25): AAS 68 (1976), 145; 1977. évi Béke világ-napjára szóló üzenete: AAS 68 (1976), 709.