"Idézzük fel, mit tanít a történelem a megengedett vagy legalábbis a törvény által nem tiltott szerződésekről, amelyek anélkül köttettek, hogy garanciát adtak volna a munkaidőre, a munka egészséges körülményeire vonatkozóan, s nem voltak tekintettel a munkára jelentkezők életkorára vagy nemére!

A Centesimus Annus 7. pontja a munkaviszony problémáit elemzi: megtudhatjuk belőle, hogy a munkaviszony is két fél közötti kooperáció (és nem egyszerűen valamiféle hatalmi alá-fölérendeltség), amelyben azonban a munkavállalót helyes védelemben részesíteni."

A vastagon szedett szöveg az enciklika szövege, normál betűvel szedve a mi kommentárunk.

7. Szoros összefüggésben a magántulajdonhoz való joggal, XIII. Leó enciklikája más jogokat is kinyilvánít, amelyek hozzátartoznak a személyiséghez és elidegeníthetetlenek tőle. A pápa által neki szentelt terjedelménél és neki tulajdonított jelentőségénél fogva e jogok között első helyen áll „az ember természetes joga”, hogy magántársulásokat hozzon létre. Mindenekelőtt arról van szó, hogy vállalkozóknak és munkásoknak, vagy csupán a munkásoknak joguk van társulásokat létrehozni.[i] Ebben kell látni az okát annak, hogy az Egyház védelmezi és helyesli a ma szakszervezeteknek nevezett társulások létrehozását. Ez semmiképpen sem ideológiai előítéletek miatt történik, vagy azért, hogy meghajoljon az osztálygondolkodás előtt, hanem azért, mert a társulás az ember veleszületett természetes joga, következésképpen megelőzi a politikai közösségbe való integrálódását. Valójában „az állam nem akadályozhatja meg létezésüket”, mert „az államnak védelmeznie, nem pedig elfojtania kell a természetes jogokat. Az ilyen társulások betiltásával az állam önmagával kerülne ellentétbe.”[ii]

Ezzel a joggal együtt, amelyet a pápa - helyénvaló ezt hangsúlyozni - kifejezetten elismer a munkások - vagy ahogyan ő mondja, a „proletárok” - jogaként, ugyanilyen világosan elismeri a jogot „a munkaidő korlátozására”, a törvényileg biztosított pihenésre valamint a gyermekekkel és a nőkkel való megkülönböztetett bánásmódra, ami a munka jellegét és a munkaidőt illeti.[iii]

Nagyon is megértjük a pápa szavainak komolyságát, ha emlékezetünkbe idézzük, mit tanít a történelem a megengedett vagy legalábbis a törvény által nem tiltott szerződésekről, amelyek anélkül köttettek, hogy garanciát adtak volna a munkaidőre, a munka egészséges körülményeire vonatkozóan, s nem voltak tekintettel a munkára jelentkezők életkorára vagy nemére. „Se nem igazságos, se nem emberséges - írja - olyan munkát követelni az embertől, amely a túlzott elfáradás következtében tompítja az elmét és gyengíti a testet”. Még konkrétabban utalva az ilyen „munkaviszonyok” elfogadtatására irányuló szerződésre, a pápa leszögezi: „A munkaadó és a munkás közt létrejövő minden egyezségben ott szerepel a kifejezett vagy hallgatólagos feltétel”, hogy a munkásnak „biztosítja a munkavégzés során elhasználódott erői pótlásához szükséges pihenést”, majd így fejezi be: „az ezzel ellentétes egyezség erkölcstelen lenne”.[iv]

***

Miután az előző pontban az enciklika kiemelte a munkások jogait és a tulajdonhoz való jogot, ebben a pontban rögtön hozzáfűzi a társuláshoz való jogot is. Ezt a legtöbbször – például a Laborem exercens alapján nem is alaptalanul – a munkások társuláshoz való jogaként, vagyis a szakszervezeti fellépés jogaként értékelik, de a szövegből egyértelmű, hogy ez a jog nem elsősorban a munkavállalói érdekképviselethez való jog, hanem a perszonalizmusból (az emberi személyiség társas jellegéből) fakadó, vagyis az emberek mindenféle, a munka világán kívül társulásait is megillető jog. A szöveg kifejezetten említi a vállalkozók (ha tetszik a munkaadók) hasonló jogát is.

Itt találkozunk az enciklikában először a szubszidiaritás kimondásával: a keresztény perszonalizmusból levezethető társulások megelőzik, és éppen ezért korlátozzák is az állam hatáskörét, tevékenységét.

A szubszidiaritás helyes értelmezéséhez azonban érdemes felhívni a figyelmet a pont második részére.  Ebben a munkások jogairól, a munkaszerződésekben nem szabályozott, de a munkavállalókat mégis megillető jogokról van szó. A két gondolat szoros kapcsolatban áll egymással. Az összefüggés első megközelítésben a szakszervezetek joga: a szakszervezetek akkor is felléphetnek bizonyos munkavállalói jogok érdekében, ha azokat a munkaszerződés nem köti ki. Ez a jog a kollektív, a szakszervezeti fellépés joga – társulási jog, a szubszidiaritás megjelenésének egyik formája.

A passzusból, ha a modern intézményi gazdaságtan, a joggazdaságtan fényében értelmezzük, akkor a szubszidiaritás egyik – talán legfontosabb – korlátját olvashatjuk ki. A szubszidiaritás, a társulás, az együttműködés alapformája a gazdaságban ugyanis nem a (szak)szervezet, hanem a két személy közötti kooperáció, a szerződés. Legegyszerűbb esetben ebben társul egymással, ebben vállal együttműködési kötelezettséget két személy. (Még nyilvánvalóbbá válik majd a szubszidiaritás és a szerződési szabadság közötti viszony a 15. pontban, különösen annak utolsó bekezdésében.) A Centesimus Annus itteni és következő pontjában az egyik legfontosabb szerződés, a munkaadó és a munkavállaló közötti munkaszerződés korlátait láthatjuk. A szubszidiaritás, a társulás joga, az együttműködés szabadsága sem korlátlan: nem terjedhet odáig, hogy a személy – mostani példánkban a munkások – alapvető jogait sértse.

Ezen a ponton érdemes a szöveget egybevetnünk a munkáskérdéssel korábban foglalkozó nagy enciklikákkal (akár a II. János Pál által tíz évvel korábban írt Laborem exercens-szel) – és észrevenni egy fontos különbséget. A korábbi szövegekben a munkaviszony elsősorban hierarchikus viszonyként jelent meg: a munkavállaló mintegy alávetettje volt a munkaadónak. Ö határozta meg – a feltevések szerint egyoldalúan – a munkabért, a munkakörülményeket. A Centesimus Annus esetén a kiindulópont azonban annak felismerése, hogy a munkaviszony a két fél közötti társulás, szerződés. Igaz olyan szerződés, amelynek megvannak a maga korlátai – de a munkás már nem egyértelműen kiszolgáltatott, hanem szerződéses partner.

Ebben, vagyis a munkaviszony együttműködésként, szerződésként való megértésében – és persze az ilyen szerződések korlátainak bemutatásában – szintén találkozik a Centesimus Annus a modern közgazdaságtan állításaival. Nem tökéletes szerződés, de alapvetően nem is egyoldalú, hierarchikus viszony. A munkaviszony egy hosszú távra kötött szerződés. Mivel hosszú távra szól (nem mondjuk egy ház megépítésére vagy egy autó eladására), így elég valószínű, hogy a két fél nem tud mindent előre kikötni: idővel sok olyan probléma léphet fel, ami miatt azt módosítani kell. Ezt a munkaszerződés ugyanúgy oldja meg, mint majdnem minden nagyon hosszú távra szóló szerződés: az egyik félnek (általában, aki több partnerrel köt hasonló szerződést) megadja a jogot, hogy a szerződést egyoldalúan módosítsa. Munkaviszony esetén ez a jog a munkaadó utasítási joga. A munkaszerződés nem köti ki a munka minden részletét előre, hanem a munkaadónak biztosítja a jogot, hogy a mindenkori körülményeknek megfelelően átalakítsa kettejük viszonyát. A munkaviszony, más hosszú távú szerződésekhez hasonlóan felvet azonban egy alapvető problémát: tudja-e a másik fél - esetünkben a munkavállaló -, tudhatja-e, elvárható-e tőle, hogy tudja, hogy mibe egyezik ezzel bele. A nagyobb védelem elsősorban ezért (ahogy a Nobel- díjas O.E. Williamson nevezi: a korlátozott racionalitás miatt) illeti meg. Ugyanakkor ettől a problémától eltekintve a munkaviszony még szerződés – ebben a Centesimus Annus és a modern közgazdaságtan egyetért.