"...világosan ismeri fel a rosszat egy olyan megoldásban, amely a szegények és a gazdagok helyzetét látszólag felcserélve valójában azoknak okoz kárt, akiknek segítséget ígért. Az orvosság így még ártalmasabbnak bizonyulna, mint maga a betegség."

A Centesimus Annus második része a szocializmus bukásáról való megemlékezéssel, és ezen bukás legfőbb okai közül az egyiknek - a magántulajdon megszüntetésének - elemzésével kezdődik. Kimondja, hogy a szocialista politika mind gazdasági, mind etikai értelemben egyértelműen ártott annak a munkásságnak, amelyre mindig is hivatkozott. Gazdaságilag is, mert rontott az életszínvonalán, és etikailag is, mert felkeltette, fokozta a gazdagokkal szembeni irigységet, a gyűlöletet.

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.” A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.
Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, „szereted”-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.

Márai Sándor: FÜVES KÖNYV http://www.muszeroldal.hu/measurenotes/ms-fuves.pdf

KÉP forrása és további képek: http://peliculasdelholocaustojudio.blogspot.hu/2012/06/sandor-marai.html

A Magyartanárok Egyesülete és az Új Ember postja a facebook-on. 

Született 1910. december 29-én. Ronald Coase, a XX. század egyik legnagyobb közgazdásza  ma ünnepli 102. születésnapját. 

Sokaknak elég, ha a nevét kimondjuk, tudniuk kell, hogy kiről beszélünk. A tranzakciós költségek fogalmának megalkotójáról, arról, akinek az 1960-ban megjelent cikke új irányokat nyitott a közgazdaságtanban (többek között a blog szerzői közül többek által is követett intézményi gazdaságtani, vagy éppen a joggazdaságtani utat). 

Ha egy bekezdésben akarnánk összefoglalni munkásságát, ami persze lehetetlen, akkor azt mondhatnánk: Ronald Coase arra próbálja újra és újra felhívni a figyelmünket, hogy nem a szabályozatlan (tökéletes vagy kudarcokkal terhelt) piacokat kell tanulmányozni, nem az önműködő ármechanizmus (előnyös vagy hátrányos) következményeivel kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy mi, milyen intézményi, történelmi, kulturális körülmények akadályozzák meg vagy éppen segítik elő a kölcsönösen előnyös együttműködések létrejöttét. Coase szavaival: mitől lesz magas vagy alacsony a tranzakciós költség?

Ma ünnepeljük Krisztus első vértanúit, az aprószenteket, a heródesi gyermekgyilkosság áldozatait. Ezt a napot használja fel az abortusz ellen küzdő mozgalom a figyelemfelkeltésre, arra, hogy az abortusz miatt meg sem született gyerekekre emlékezzen. Gondolom egyértelmű, hogy jelen blog írói elutasítják az abortuszt. És mivel vélhetően olvasóink között sem azok vannak többségben, akiket meg kellene győzni az abortusz mellett  felhozott (a nők rosszul értelmezett jogait védelmező) állítások téves voltáról, inkább azok egyik fontos érvével szeretnénk vitatkozni, akik velünk együtt az abortusz ellen küzdenek: szerencsétlen lépés a demográfiai helyzet fölötti sajnálkozás és az abortusz elítélésének összekeverése.

"...nem kell arra a következtetésre jutni, hogy Leó pápa szerint a szociális kérdés teljes megoldása az államra tartoznék. Éppen ellenkezőleg, több alkalommal is hangsúlyozza az állami beavatkozás szükségszerű korlátait és az állam egyszerű eszköz-jellegét, minthogy az egyén, a család és a társadalom már előbb létezett, mint az állam; és az állam azért van, hogy egyiknek is, másiknak is védelmezze a jogait, és nem azért, hogy elnyomja azokat."

A Centesimus Annus 11. pontja zárja a Rerum Novarum közvetlen felidézését. Lezárásként újra hangsúlyozza, ami az előző három-négy pont alapján talán elfelejtődött: a tanítás nem az állami beavatkozás követelésével egyenlő. A katolikus egyház mindig a perszonalizmusból, a szubszidiaritásból indul ki, amely erősen korlátozza az állam lehetőségeit - egyszerű eszközszerepre "kárhoztatva" azt, amelynek minden lépését ennek fényében kell igazolnia.

"Az állam nem korlátozódhat arra, hogy „csak az állampolgárok egy részére legyen gondja”, nevezetesen a gazdagokra és a jólétben élőkre, és nem teheti, hogy „elhanyagolja a másik részt”, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. Ha mégis, akkor sérti az igazságosságot, amely azt diktálja, hogy mindenkinek megadják azt, ami megilleti."

A Centesimus Annus 10. pontja a szocializmus és a liberalizmus (aszimmetrikus) bírálata, amely egyben az igazságosság és a szolidaritás (barátság) definícióját adja. A szöveg igazán érdekessé XVI. Benedek Caritas in Veritate enciklikája fényében válik. A kettő közötti látszólagos ellentét áll elemzésünk középpontjában.

Egy igaz vállalkozó portréját ajánlom: Bogsch Erikét. Egy vállalkozóét, menedzserét, aki megfelel annak, ahogy II. János Pál írt a vállalkozókról:

"Egy ilyen termelőtevékenységet megszervezni, időtartamát megtervezni, ügyelni arra, hogy az megfeleljen a kielégítendő igényeknek, s eközben a szükséges kockázatot vállalni, mindez a modern társadalomban bőséges gazdagodási forrás. Így mind nyilvánvalóbbá és meghatározóbbá válik a szervező és alkotó ember munkájának jelentősége, és – mint e munka lényeges része – a kezdeményező és vállalkozói képesség szerepe." (Centesimus Annus 32)

Miért nevezem Bogsch Eriket, aki "egyszerűen csak" beleült egy régi vállalat vezérigazgatói székébe ugyanúgy vállalkozónak, mint a cégét a saját kezével felépítő kisvállalkozót? Azért, mert ő is az. A vállalkozók egyik - roppant fontos - formáját testesíti meg: a nagyvállalati menedzserét. 

Az egészségügynek, mint sok más társadalmi szférának a problémáit gyakran jól kifejezi egy-egy statisztikai mérőszám. Amikor "kezünk közé" kerül egy ilyen szám, könnyen úgy érezhetjük, hogy jól megragadtunk egy jelenséget, mintegy az uralmunk alá hajtottuk, és nincs más hátra, mint hogy nekiveselkedjünk megváltoztatni a mérce állását.

Hogyan? Ha országos problémáról van szó, keressünk rá országos megoldást: bízzuk meg vele a nemzeti kormányzatot. (A statisztika nem véletlenül jelenti eredetileg az állami (statisticum) adatok gyűjtését). Ha világméretűről, hozzunk létre világkormányt.  Az okfejtésünkben azonban van egy logikai bakugrás: attól, hogy egy komplex jelenséget egy számmal megragadunk, még nem feltétlenül leszünk képesek azon központilag - vagy ami azt illeti, bárhogyan máshogy - változtatni. Nem tudom, van-e neve az ilyen típusú tévedésnek, de ritka éleslátással ragadta meg egy kiváló interjúban a Szent Imre kórház professzora, akit arról kérdeztek, hogyan lehetne ésszerű, az anyák és gyerekek érdekeit jobban szolgáló keretek közé terelni a császármetszések gyakorlatát:  

"Hangsúlyozza a vasárnapi pihenő szükségességét, hogy lehetősége legyen a mennyei javakkal foglalkozni és megadni a tiszteletet az isteni felségnek. Ettől a jogtól, amely alapvető parancsolatban gyökeredzik, senki nem foszthatja meg az embert"

A Centesimus Annus 9. pontja folytatja tovább a munkaviszony korlátainak tárgyalását, de ezúttal egy a szociálpolitikai követeléseknél lényegesen fontosabb (ezért külön pontba kiemelt) problémával: a vallásszabadsággal. 

Az elmúlt két napban sokan (ki örömmel, ki szomorúan) kommentálták, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Családvédelmi törvény legfontosabb rendelkezéseit, általában úgy értelmezve az ítéletet, mint ami az azonos neműek családként való elismerését követeli meg a jogalkotótól. Ez azonban (enyhén szólva) tévedés: az AB nem kifogásolt az együtt élő azonos neműek kizárását a családok köréből. Nem ezt kifogásolta. Sőt, a többségi vélemény kifejezetten ki is emeli: