Egy igaz vállalkozó portréját ajánlom: Bogsch Erikét. Egy vállalkozóét, menedzserét, aki megfelel annak, ahogy II. János Pál írt a vállalkozókról:

"Egy ilyen termelőtevékenységet megszervezni, időtartamát megtervezni, ügyelni arra, hogy az megfeleljen a kielégítendő igényeknek, s eközben a szükséges kockázatot vállalni, mindez a modern társadalomban bőséges gazdagodási forrás. Így mind nyilvánvalóbbá és meghatározóbbá válik a szervező és alkotó ember munkájának jelentősége, és – mint e munka lényeges része – a kezdeményező és vállalkozói képesség szerepe." (Centesimus Annus 32)

Miért nevezem Bogsch Eriket, aki "egyszerűen csak" beleült egy régi vállalat vezérigazgatói székébe ugyanúgy vállalkozónak, mint a cégét a saját kezével felépítő kisvállalkozót? Azért, mert ő is az. A vállalkozók egyik - roppant fontos - formáját testesíti meg: a nagyvállalati menedzserét. 

A közgazdaságtani (joggazdaságtani, pénzügyi) irodalomban elég régi felismerés, hogy a vállalatnak nevezett szervezetek esetében az igazi tulajdonos - ha nem is jogi, de szociológiai, közgazdaságtani értelemben - a menedzser. Ő a vállalkozó, ő hozza a döntést, ő zsebeli be a sikert. Utóbbit úgy kell érteni, hogy míg a részvényes csak az osztalékból részesül, amely a vagyonának általában egy kis szelete, addig a menedzser személyes jóhíre épül vagy vész el a vállalat teljesítménye függvényében. A jóhíre, ami mindannyiunk vagyonának a legfontosabb tényezője.

Tudjuk, hogy a menedzsereknek nincs jó hírük. A közgazdaságtan, Adam Smith óta elég sokszor leírta, hogy a menedzserek bizony gyakran a kisbefektetők, a tulajdonosok érdekeivel szemben a saját zsebére dolgozik. Az utóbbi évek nagy vállalati botrányai szinte mindegyike erről szólt.A magyar menedzsereknek különösen nincs: nemzetközi összehasonlítások szerint a magyar gazdaság egyik gyenge pontja a menedzserek kvalitása és kiválasztásuk. (Érdemes megnézni a Global Competitiveness Report 7.06 Reliance on professional management adatsorát, Magyarország 90. helyét.)

Könnyebben fogadjuk el a menedzsereket, ha egyben a cég tulajdonosai is. Ha ők építették fel a céget. Ha ők Berend Iván, Bill Gates, Steve Jobs. Szerencsére magyar példákat is ismerünk bőven: Cserpes István, Bojár Gábor (Graphisoft), Kürti Sándor (Kürt Kft), stb.

De ha a menedzser nem maga hozza létre a vállalatot, nem a saját pénzét kockáztatja, hanem "csak" működtet egy mások által kialakított szervezetet, sőt időnként lebontja, és újraépíti azt, akkor ő maga a vállalati világ szörnyű, a soha senki által meg nem választott (dehogynem: a részvényesek, tulajdonosok, a piacok, vagyis mindannyiunk által megválasztott) kormányzója. Ő a megtestesítője mindannak, ami ellen minden jóérzésű embernek lázadnia kell.

Pedig azt is tudjuk, hogy egy vállalat sem lehet sikeres megfelelő menedzser nélkül. Sőt, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy míg a termeléshez, szolgáltatáshoz szükséges többi tényező cserélődése (egyik kisbefektető helyett a másik, egyik munkavállaló helyett a másik, egyik beszállító helyett a másik) nem érinti a vállalat lényegét, addig a menedzsercsere alapvetően átalakítja. A menedzsment, a menedzser adott pillanatban maga a vállalat. Ők (és szerencsére nem a kormányok) szervezik folyamatosan újra a gazdaságot. Elsősorban miattuk (és persze saját munkánk, illetve a teremtett természet adományai miatt) élhettünk olyan színvonalon, ahogyan megszoktuk. 

A menedzsereknek nincs jó hírük. Ezért fontos, hogy minél több jó példát lássunk arról, hogy kik azok, akik ugyan nem maguk kezdték a cég felépítését, hanem csak beleültek egy működő (vagy éppen vergődő) cég első székébe, de ezután szó szerint a sajátjuknak érzik azt. Akik nem rövidtávú hasznokat akarnak (ami a vállalati pénzügyi, vállalatirányítást elemző irodalom szerint elég gyakori bűne a menedzsereknek), akik felvállalják a konfliktusokat is érte. Aki a cég valódi vállalkozója, tulajdonosa. Ilyen Bogsch Erik. (Egy korábbi interjúja.)