"...világosan ismeri fel a rosszat egy olyan megoldásban, amely a szegények és a gazdagok helyzetét látszólag felcserélve valójában azoknak okoz kárt, akiknek segítséget ígért. Az orvosság így még ártalmasabbnak bizonyulna, mint maga a betegség."

A Centesimus Annus második része a szocializmus bukásáról való megemlékezéssel, és ezen bukás legfőbb okai közül az egyiknek - a magántulajdon megszüntetésének - elemzésével kezdődik. Kimondja, hogy a szocialista politika mind gazdasági, mind etikai értelemben egyértelműen ártott annak a munkásságnak, amelyre mindig is hivatkozott. Gazdaságilag is, mert rontott az életszínvonalán, és etikailag is, mert felkeltette, fokozta a gazdagokkal szembeni irigységet, a gyűlöletet.

A vastagon szedett szöveg az enciklika szövege, normál betűvel szedve a kommentárunk.

II. Napjaink „új dolgai” felé

12. Nem lenne méltó megünneplése a Rerum novarum megjelenésének, ha egyidejűleg nem vizsgálnánk meg a jelenlegi helyzetet is. Az enciklika már tartalmánál fogva is alkalmat ad az ilyen vizsgálatra, mert a kor eseményeinek leírása és a jövőt körvonalazó megállapítások a későbbi történések fényénél meglepően pontosnak bizonyultak.

Ezt különösen az 1989-es esztendő utolsó hónapjainak és az 1990-es év első hónapjainak eseményei igazolják. Ezek, csakúgy mint a bekövetkezett gyökeres változások, csak a megelőző helyzetek alapján magyarázhatók meg, amelyek bizonyos mértékig kikristályosították és intézményesítették mindazt, amit XIII. Leó előre látott, valamint az utódai által észlelt egyre nyugtalanítóbb jeleket. Leó pápa valójában - politikai, gazdasági és szociális vonatkozásban egyaránt - előre látta a „szocializmus” által előirányzott társadalomszervezés negatív következményeit, mely akkor még egyfajta társadalomelméletként és többé-kevésbé szervezett mozgalomként jelentkezett. Ma talán csodálkozunk azon, hogy a pápa a „szocializmusból” indul ki, amikor bírálja a „munkáskérdés” megoldására kínált javaslatokat, midőn a szocializmus még nem egy erős és hatalmas állam alakjában lépett fel és nem rendelkezett annak összes erőforrásaival, amint az később megtörtént. A pápa jó érzékkel mérte fel annak veszélyét, hogy az akkor időszerű „munkáskérdés” egyszerű, mégis radikális megoldásának látszatát keltve, sokakat megnyer magának. Ez még igazabbnak bizonyul akkor, ha figyelembe vesszük azt a félelmetesen igazságtalan helyzetet, amelybe az utóbbi időben az iparosodott nemzetek proletár tömegei kényszerültek.

Két dolgot kell itt hangsúlyozni: egyrészről a proletárok - férfiak, asszonyok és gyermekek - tényleges helyzetének világos felismerését a maga egész mostohaságában; másrészről azt, hogy a pápa nem kevésbé világosan ismeri fel a rosszat egy olyan megoldásban, amely a szegények és a gazdagok helyzetét látszólag felcserélve valójában azoknak okoz kárt, akiknek segítséget ígért. Az orvosság így még ártalmasabbnak bizonyulna, mint maga a betegség. Azzal, hogy kora szocializmusának lényegét a magántulajdon megszüntetésében látta, XIII. Leó a probléma lényegét érintette.

Szavai megérdemlik, hogy figyelemmel újraolvassuk őket: „A szocialisták, hogy meggyógyítsák ezt a rosszat, arra késztetik a szegényeket, hogy gyűlöljék a gazdagokat. Azt állítják, hogy minden magántulajdont meg kell szüntetni, és meg kell teremteni a javak közös birtoklását.
De az ilyen elgondolás, azonkívül, hogy nem képes megoldani a kérdést, árt a munkásoknak is. Nagyon igazságtalan továbbá, mert sérti a jogos tulajdonosokat, eltorzítja az állam funkcióit és alapjaiban rendíti meg a társadalom építményét”.[i] Azt a rosszat, amit a szocializmus eme fajtájának államrendszerként történő bevezetése idéz elő, nem lehetne találóbban bemutatni, mint ha azt mondjuk, hogy ez az, amely „létező szocializmus” néven válik majd ismertté.

***

Mi mással lehetne a világ új dolgainak tárgyalását kezdeni 1991-ben, ha nem a szocializmus bukásával? A szocialista rendszer kritikájaként azt láthatjuk, hogy egyrészt erkölcsi problémákat okozott (irigységet várt el, gyűlöletet szított), másrészt téves gazdaságfilozófián nyugodott – és ezért azoknak okozott nagy kárt, akiket a szavak szintjén meg akart védeni.

Az, hogy a termeléshez szükséges magántulajdon elvonása a tulajdonosaiktól, a „tőkésektől” végső soron a munkásoknak árt, a közgazdaságtan (és az egyház társadalmi tanításának) régi felismerése. XIII. Leo itt már túllép azon a képen, amelyet korában sokan osztottak, mely szerint a magántulajdon elvétele azért igazságtalan, mert ezzel az embert a munkája gyümölcsétől fosztják meg. Megelőlegezi már maga is azt, amit néhány pont múlva (32.pont) II. János Pál már egyértelműen kimond: a tulajdon nem csak a munka, hanem sokszor a vállalkozás, az ésszerű kockázatvállalás gyümölcse. Ha ezt elvesszük, akkor nem lesz vállalkozás, ésszerű kockázatvállalás. Nem lesz termelés, nem lesz munkahely. Pontosabban: munkahely talán lesz – mint a szocializmusban is láttuk –, de értelmes munka nem. Márpedig ha a munka személyes jellegét fontosnak tartjuk, akkor az egyszerű munkavégzésnél, az értelmes, a valóban teremtő munkavégzést mindenképpen többre kell tartanunk. Ilyen viszont nem lehetséges új és ezért kockázatos ötletek, vagyis vállalkozás nélkül. Tudjuk a gyakorlatból is: ha a jó ötletek beválnak, és ezért nő a bevétel, akkor a munkavállalók bére is emelkedik. A jó ötletekből előálló új termékek megvásárlása, használata révén pedig a munkavállalók életszínvonala is nő. A magántulajdon (akár a „tőkések” magántulajdonának) elvétele, és ezzel a vállalkozókedv csökkenése ezért árt végső soron az ilyen politikák alkalmazói által mindig hivatkozott munkásoknak, „egyszerű embereknek”.

A pont a munkások (tudatos vagy egyszerű tudatlanságból fakadó) megtévesztése mellett még egy dologgal vádolja a szocialista gondolatot: a gazdagokkal, jobb módúakkal szembeni irigység felkeltésével, fokozásával; a gyűlölet elvárásával. Ennek etikai elítélése nem meglepő. érdemes ezért inkább az enciklikán belüli elhelyezésén eltűnődni. Ezek a szocializmus tévedéseként, bűneként jelennek meg – nem említődik ugyanakkor az, hogy a szegények más (nem szocialista) elgondolkodásoktól hajtva is fordulhatnak a gazdagok ellen. Miért? Próbálhatjuk úgy magyarázni ezt, mintha II. János Pál pápa szerint a szegények gazdagokkal szembeni gyűlölete csak akkor jelentkezhetne, ha a szocialisták gerjesztik azt. Rosszabb esetben interpretálhatjuk úgy, mintha a szegények ilyen indulatait megértéssel kellene fogadni – egészen addig, amíg valamely politikai erő azt nem használja ki. E szerint a magyarázat szerint csak ez, a gazdagokkal szembeni érzések szocialista kihasználása, fokozása az, amit el kell ítélni. Sőt, időnként ez a gondolat (az enciklikában is felbukkanó társadalmi igazságtalanságok emlegetése kapcsán) még némi felmentést is ad az ilyen érzésekre. Ez természetesen tévedés.

Miért csak itt,a szocializmushoz kapcsolva jelenik tehát ez meg? Vélhetően azért, mert ha az irigység és a gyűlölet megjelenik, elhatalmasodik, akkor azok nagy valószínűséggel a szocializmushoz és annak társadalmi (és erkölcsi) hibáihoz vezetnek.