Nem sok embert ismerek, aki szerint a keresztény, vagy kifejezetten a katolikus társadalmi tanítás a szocialista társadalmi berendezkedést helyeselné. Ezzel szemben az is általában elfogadott vélemény, hogy a kapitalista viszonyok is ellentétesek a zsidó-keresztény erkölcsökkel. Ezért a keresztények közötti "közmegegyezés" szerint a mi feladatunk mindkét berendezkedés elutasítása és valamiféle új megoldás felmutatása. (Ebben persze  sokak szerint az "eddig egyeduralkodó mainstream közgazdaságtani modellek" összeomlását felismerő, azokat meghaladni akaró közgazdászok, még inkább a közgazdaságtan egyoldalúságát kritizáló társadalomtudósok is szövetségeseink.) 

A harmadik utat keresőkkel, a gazdasági rendszert felforgatni ("új alapra helyezni") szándékozókkal nem az elvekben, értékekben hanem a tényekben van vitánk. Értékeink egyeznek: körülbelül ugyanazt gondoljuk arról, hogy milyen is lenne egy jó, élhető társadalom. Ezzel szemben másképp látjuk a mai gazdaság alaprendjét, illetve mást gondolunk az általuk javasolt új gazdasági megoldások következményeiről.

Kezdjük az utóbbival! Ez az e blogon már többször felmerült Nirvána-tévedés: a harmadik út képviselői mintha elfeledkeznének arról, hogy bármilyen más monetáris, vagy gazdaságpolitikát, tulajdoni - és piacszerkezetet, hitel- tőke- és egyéb viszonyokat alakítanának ki, azokat ugyanezeknek az embereknek, gazdálkodóknak és ugyanezeknek a politikusoknak kellene működtetni. Nincs okunk feltételezni, hogy tökéletesen működnek, úgy ahogyan azt ők felvázolják. (Egyik  kiváló vitapartnerem mondta ki egy konferencia végén, miután egész nap azt hallottuk tőle, hogy a gazdasági válság új megközelítést, erősebb állami beavatkozást követel, hogy persze az egész kulcsa az, hogy bízni kell a politikusokban, bízni kell abban, hogy jönnek jobb politikusok, mint a mostaniak, olyanok - mert ha ebben sem hiszünk, akkor "lehúzhatjuk magunkat".)

A másik eltérés közöttünk, a velünk élő (vulgár)marxizmus hatása. A harmadik út hívei sajnos sokszor (implicit módon) ennek áldozatai. Olvassuk el az írásaikat: a kapitalizmust a munka (a munkavállalók, de ide értve a "saját munkájából élő" vállalkozókat is) és a tőke (munkaadók, nagyvállalatok) ellentéteként, a munkásokat kizsákmányoló rendszerként fogják fel. Segíti ebben őket az az (alapvetően baloldali, még ha magát a marxizmustól hivatalosan el is határoló) sokszor roppant ködös társadalomelmélet, amelyet a vezető  egyetemeken (akár katolikus egyetemeken is) oktatnak. Kizsákmányolásra, elnyomásra, elidegenedésre, másokon átgázoló, másokkal nem törődő profithajhászásra, a kisvállalkozókat kiszolgáltatottságára, a  nagyvállalatok (tévesen: monopóliumok), a bankok- és pénzemberek hatalmára épülő társadalmi rendszert látnak maguk körül. Amikor a kapitalizmust emlegetik, akkor ezekkel a démonokkal küzdenek. Igen, démonokkal (boszorkányokkal), a vulgármarxizmusból itt maradt félreértésekkel küzdenek. 

Abban nem lehet vita: ha a kapitalizmus erről szólna, ha ennek a társadalomelméletnek igaza lenne, akkor keresztény embereknek valóban a harmadik utat kellene keresniük. De nincs igaza! A kapitalizmus, a piaci rendszer működtetője, alapmotívuma nem ez - a piaci  rendszer alapja a munkamegosztás. A piaci rendszer alapja a pénz. (Olvassunk Adam Smith-t: ő kifejezetten ennek leírásával kezdi a Nemzetek gazdagságát.) Mind a munkamegosztás, mind a cserekereskedelem helyébe lépő pénzgazdaság alapja a kooperáció, a másikba vetett bizalom. Amikor bedobunk egy pénzérét egy automatába, hogy üdítőt, kávét, vonatjegyet vegyünk, akkor bízunk benne, hogy utána meg is fogjuk azt kapni. Amikor kifizetem az árút a boltban, akkor bízom benne, hogy oda is fogják adni. Amikor üzletet kötünk valakivel, akkor bízunk benne, hogy ha mi teljesítjük a magunkét, akkor ő is fog. Ha elfogadjuk a pénzt, akkor azért tesszük, mert bízunk benne, hogy mások tőlünk el fogják fogadni. Vállalkozásba akkor fogunk (nagyobb valószínűséggel vágunk bele akkor), ha bízhatunk abban, hogy az állam nem fog olyan törvényi, vagy egyéb változásokat hozni, amely ellehetetleníti annak működését; illetve akkor, ha bízhatunk abban, hogy balsiker esetén  a politikai közösség (vagy mondjuk a korlátolt felelősség révén maga a jogrendszer) megvéd minket. Pénzt akkor és annak adunk kölcsön, akkor és annak a beruházását vagyunk hajlandóak finanszírozni, akitől várhatjuk, hogy a kölcsönt, a befektetett pénzt visszaadja. Ha a bizalom gyengül és a politikai közösség (nem feltétlenül az állam!), a jogrendszer nem segít azt a helyreállítani, akkor a kapitalizmus nem működik. Akkor valóban előtérbe kerülhetnek a másokat a profit növelése érdekében  kihasználó, az ígéreteiket nem teljesítő Jockey Ewingok. De az ő megjelenésük a hiba, nem a piaci működés alaprendje. Ez az a hiba, amit a "társadalomelméletek" alapelvvé tesznek. És ez persze önbeteljesítő jóslat is lehet: sokan gondolhatják azt, hogy ha ilyen komoly emberek mondják, akkor ebben a társadalomban csak így lehet érvényesülni. Pedig nem ez az alapelv. A piaci reputáció - különösen az Internet korában - minden korábbinál fontosabb lesz, éppen azért háborodunk fel a vállalati botrányokon (amikor a vállalatok menedzserei a saját zsebükre játszanak - sokszor a részvényeseket, tulajdonosokat megkárosítva ezzel), azért beszélünk annyit a körbetartozásról, a ki nem fizetett számlákról, mert azt gondoljuk, hogy ez nem normális. És akik erről beszélnek, majd mindig azzal érvelnek, hogy "bezzeg máshol ilyen nincs". Vagyis felteszik (tudják?) hogy ez nem a rendszer normális működése, hanem a hiba.

Mivel gyakori ellenérv, így hadd térjek ki rá: amiről most beszélek az nem ugyanaz, mint amikor a kommunista pártok vezetői szónokoltak arról, hogy "a létező szocializmusban vannak ugyan hibák", de ezek nem a rendszerből magából következnek, sőt inkább külső elemeknek tekinthetőek, amelyek ellen küzdeni kell, és ha "elérjük a kommunizmust", akkor majd ezek is megszűnnek. Állításom szerint a két érvelés között ugyanis éppen az a különbség, hogy míg az egy téves társadalomképből indul ki, addig a szabad piacgazdaság, a kapitalizmus rendszerének az alapja nem hibás. A magántulajdon felszámolása, az embereket a szabadságuktól (akár a tévedés, a rossz döntések szabadságától) megfosztó, a horizontális kooperáció megfojtó, a szubszidiaritást tagadó  és helyébe a  centralizált (és ennek érdekében folyamatosan az igazságosságra, a szolidaritásra hivatkozó) tervezést állító rendszer antropológiailag is hibás. (Lásd például a Centesimus Annus 13. pontját!) A munkamegosztásra, az emberek közötti kooperációra, a tulajdon és szerződések (és ezzel a tulajdonos, illetve szerződő partner, mint személy) tiszteletére, a szabad üzleti és személyes döntésekre (vállalkozásra), a megfontolt kockázatvállalást profit formájában díjazó társadalom - és a kapitalizmus alatt, meggyőződésünk szerint csak ennyit kell érteni -   persze eltér az ideálistól. Ahogyan a bűnbeesés utáni ember is eltér az angyaloktól.