„...az ember nem lesz más, mint a társadalmi kapcsolatok egyik láncszeme, eltűnik a személynek, mint az erkölcsi döntés autonóm alanyának a fogalma, azé az alanyé, amely éppen ezzel a döntésével építi fel a társadalmi rendet... Az ember, akit megfosztottak attól, amit a „magáénak” mondhatna, valamint a lehetőségtől, hogy saját kezdeményezéséből keresse meg a kenyerét, függővé válik a társadalmi mechanizmustól és azoktól, akik azt ellenőrzik."

A 13. pont - folytatva az előző témát - továbbra is a szocializmus tévedését tárgyalja. De most egy még fontosabb problémára mutat rá: a szocialista gondolat téves antropológiai előfeltevésen nyugszik, elfeledkezik arról, hogy az emberi élet, egyrészt társas lét, másrészt a jó és a rossz közötti szabad választásra épül - ezt nevezi  II. János Pál személyességnek. A személyesség megköveteli az Istennel való kapcsolatot és a szabadságot is - utóbbi pedig ismételten (még erősebben) összekapcsolódik az előző pontban látott magántulajdon szükségességével, illetve a szubszidiaritásban teljesedik ki. 

A vastaggal szedett szöveg az eredeti, a normál betűvel szedve a mi kommentárunk.

13. Ha ezt tüzetesebb vizsgálat alá vesszük és hozzávesszük mindazt, amit a Laborem exercens és a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikák tartalmaznak, akkor az előbbiekhez hozzá kell tennünk, hogy a „szocializmus” alapvető tévedése antropológiai jellegű. A valóságban az egyént egyszerű elemnek tekinti, a társadalmi organizmus egy sejtjének, oly módon, hogy az egyén java teljes mértékben alá van rendelve a gazdasági és társadalmi mechanizmus működésének. Miközben másrészről úgy véli, hogy az egyénnek ez a java elérhető az egyén szabad választásától, attól az egyedüli és kizárólagos döntésétől függetlenül, hogy válasszon a jó és a rossz között. Így az ember nem lesz más, mint a társadalmi kapcsolatok egyik láncszeme, eltűnik a személynek, mint az erkölcsi döntés autonóm alanyának a fogalma, azé az alanyé, amely éppen ezzel a döntésével építi fel a társadalmi rendet. A személynek ebből a téves koncepciójából következik annak a jognak a torzulása, amely meghatározza a szabadság gyakorlásának szféráját, és ugyanebből következik a magántulajdon elutasítása is. Az ember, akit megfosztottak attól, amit a „magáénak” mondhatna, valamint a lehetőségtől, hogy saját kezdeményezéséből keresse meg a kenyerét, függővé válik a társadalmi mechanizmustól és azoktól, akik azt ellenőrzik. Ez sokkal nehezebbé teszi a számára, hogy felismerje saját személyes méltóságát, és gátolja a hiteles emberi közösség létrejöttét.

Ezzel ellentétben a személyről vallott keresztény felfogásból szükségszerűen következik a társadalomról vallott helyes felfogás. A Rerum novarum és az Egyház egész szociális tanítása szerint az ember társas jellege nem merül ki csupán abban, hogy az államhoz tartozik, hanem különféle közbülső csoportosulásokban valósul meg, kezdve a családdal, egészen a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális csoportokig, amelyek ugyanebben az emberi természetben gyökereznek és ezért - de mindig a közjón belül - saját autonómiával rendelkeznek. Ez az, amit a társadalom „személyességének” neveztem, és amit a „létező szocializmus” az egyén személyiségével együtt felszámolt.[i]

Ha ezután azt kérdezzük, hogy honnan ered ez a téves koncepció az emberi személy jellegéről és a társadalom személyességéről, azt kell válaszolnunk, hogy legfőbb oka az ateizmus. Az ember azáltal lesz tudatában transzcendentális méltóságának, hogy válaszol Isten hívására, amely a világ dolgaiban nyilvánul meg. Minden embernek meg kell adnia ezt a választ, mert ez a csúcspontja emberi mivoltának és ezt semmilyen társadalmi mechanizmus vagy kollektív alany sem helyettesítheti. Isten tagadása a gyökereitől fosztja meg a személyt, következésképpen a társadalmi rend átszervezésére készteti, anélkül, hogy figyelembe venné a személy méltóságát és önrendelkezését.

Az ateizmus egyébként, amelyről itt szó van, szorosan összefügg a felvilágosodás racionalizmusával, amely mechanikusan értelmezi az emberi valóságot. Ily módon tagadják az ember igazi jelentését, transzcendenciáját a világ dolgaihoz viszonyítva, de ugyanígy tagadják azt az ellentmondást is, amely a szívében lakozik:egyrészt, hogy igényli a javak minél teljesebb birtoklását, másrészt, hogy képtelen azok megszerzésére, és ebből fakadóan mindenekelőtt üdvösségre vágyik.

***

A szocializmus fő bűne nem az, hogy téves gazdaságfilozófián alapult, téves gazdaságpolitikát folytatott, hogy az emberek (elsősorban a szegényebbek) aljas indulatait akarta kihasználni, mint azt az előző pontban láttuk, hanem az, hogy elfeledkezett arról, hogy az ember személy. Személy, annak a katolikus – tomista – értelmében. Az ember megszűnik személy lenni, ha elválaszthatják Istenétől, aki saját képmására teremtette.

Érdemes ezt a kritikát szembeállítani az előző ponttal. Az irigység kapcsán megjegyeztük, hogy az furcsa mód csak a szocializmus kritikájaként jelenik meg az enciklikában. A személy semmibevétele azonban – az irigységkeltéssel szemben – nem csak itt, a szocializmus hibái között jelenik meg, hanem mint az enciklika egyik fő gondolata, áthatja a nem szocialista rendszerek kritikáját is.

A személyes létnek két roppant fontos elemét emeli ki itt az enciklika. Két olyan elemét, amelyet a szocializmus különösen sértett: a szabadságot és a társulás jogát, vagyis a szubszidiaritást. A szabadság legélesebben itt vetődik fel, az egész enciklika szabadságdefinícióját találhatjuk itt: az ember választ jó és rossz között. Egyértelmű a gondolat: az embert nem kényszeríthetjük a jóra sem, mert akkor megszűnik szabadnak, megszűnik személynek lenni. Kiemelendő, hogy a szabadság egyik legfontosabb biztosítékaként bukkan itt fel a magántulajdon. Az a magántulajdon, amely az enciklika más helyein elsősorban mint az egyetemes rendeltetéssel – nem tagadhatóan – meglehetősen ambivalens kapcsolatban álló intézményként jelenik meg, itt tisztán pozitív színezetet kap: ha a magántulajdont elvonhatják, akkor a személy elveszíti szabadságát, az államtól („a társadalmi mechanizmusok ellenőrzőjétől”) válik függővé. A magántulajdon a szabadság garanciája – eszköz, amelyet a személy, a szabad személy védelmére használhatunk. Eszköz, amellyel korlátozhatjuk az államot

A szabadságtól elválaszthatatlan a társulás joga, vagyis a szubszidiaritás. Mivel ezekben a csoportokban a személy vesz részt szabadon, ezért II. János Pál szavaival ezek adják a társadalom „személyes jellegét”. Ha a fentiekben (7. pont), a Rerum novarum értékelésekor még lehetett esetleg valami kétségünk afelől, hogy a társulás joga több-e mint a szakszervezetek szervezésének – egyébként a szocializmusban szintén megtagadott – joga, akkor ez a kérdés itt egyértelművé válik. Több. Autonómiával rendelkező, az állammal szemben elsőbbséget élvező, sőt az államtól nem csak a be nem avatkozást, hanem a védelmet, a támogatást is okkal elváró csoportok joga.