A boszorkányok ellen küzdeni kell. Meg kell őket égetni. Csak az a kérdés, hogy hogyan ismerjük meg őket. Onnan, hogy egy boszorkány ugyanannyit nyom, mint egy kacsa. (Aki nem hiszi, annak a bejegyzés végén a bizonyíték.)

Napjaink boszorkányai a monopóliumok, ellenük kell küzdeni. Fel kell őket számolni, állami kézbe kell őket venni. Csak az a kérdés, hogy hogyan ismerjük fel őket.

Artúr király korának embere arra, ha azt hallja, hogy a bennünket körülvevő világ jó, vélhetően azt válaszolta volna, hogy ez csak a mesékben van így, de a valóságban a boszorkányok elrontják. Ugyanígy hallom évről évre ugyanazt a választ a diákoktól, amikor arról beszélek nekik, hogy a piac (általában) hatékony: ez csak a mesékben tankönyvekben van így – a valóságban monopóliumok határozzák azt meg.

Akinek volt szerencséje modern közgazdaságtant tanulni azt sem lehet ám félrevezetni ilyen mesékkel. Hiszen, nekünk is úgy tanították, hogy a csak piac akkor működne tökéletesen, ha a vállalatok számára az ár adott lenne („árelfogadók lennének” – fogalmaznak a közgazdaságtani tankönyvek), a kialakuló „egyensúlyi áron” olyan nagy lenne a kereslet, hogy gyakorlatilag a saját gyártási, szolgáltatási kapacitásának többszörösét is el tudná adni mindenki. Persze a tanár is (tisztelet a kivételnek) még mielőtt ezt elmesélte volna kikacsintott: „vigyázat csalok”, olyan piacról mesélek most nektek, amilyen a valóságban nincs. És ezután szembesített is bennünket a szomorú valósággal: a monopóliumokról kezdett beszélni. Mi pedig megelégedve hagytuk el az órát: lám, a tanár is elismeri, hogy ennek az egész piacmesének semmi értelme. A többség ezek után persze az egyetem végéig sem érti meg, hogy akkor minek kellett ezzel a tökéletes piaccal tömni a fejét. De legalább megnyugszik: őt bizony nem lehet ezzel a mesével többet megetetni, ő bizony átlát a szitán. (A kisebbség pedig valami olyasmit gondol, hogy azért kellett a tökéletes piacról tanulni, mert majd okos kormányzati bürokrataként tudhassa, miképpen is kéne a piacnak működni, és ha nem a valóságban nem azt látja, akkor azonnal szabályoznia, adóztatnia kezdhessen.)

Ezzel egy baj van: a monopólium-elmélet nem mond többet arról, hogy miképp ismerjük fel ezeket a monopóliumokat, mint amennyit Sir Bedevere mondott a boszorkányokról. Mert, persze példákat azonnal tudnunk mondani. Boszorkányokra is, monopóliumokra is. A multinacionális bolthálózat is, meg a mobiltelefon-társaság, és a gázszolgáltató is – hogy csak a boszorkányoknál monopóliumoknál maradjak. A gond akkor van, ha bizonyíték kell.

Hogyan is tanultuk közgazdaságtanból? Monopólium az, aki egyedül van a piacon. És amikor elkezdjük méregetni, akkor bizony kiderül, hogy az a fránya kacsa mindig nehezebb – mindig lesz más is azon a piacon, mindig lesz versenytárs. Mindig lesz olyan másik cég, akihez át lehet menni, ha nem vagyunk megelégedve a mostanival. Lehet, hogy nem teljesen ugyanazt a szolgáltatást nyújtja, lehet, hogy kellemetlenségekkel (költséggel jár) a váltás, de nem vagyunk hozzákötve a mostanihoz. (A verseny vesztese persze majd mindig azt fogja kiabálni, hogy a másik tisztességtelen volt - de ez az esetek többségében nem jelent többet annál, mint amikor a Manchester-szurkolók a meccs után a bírót szidják.) 

Próbálhatunk ugyan újabb és újabb teszteket kitalálni (vethetjük a boszorkányt egyből vízbe is, tűzbe is, hogy lássuk, hogy ugyanúgy ég-e, lebeg-e a vízen, mint a fa), de a probléma ugyanaz lesz. Ha valaki komolyan utánanéz, rájön, hogy a monopólium ugyanúgy a mese világába tartozik, ahogyan a tökéletes piac is.

Érdemes ezen a ponton felidézni, hogy mit is ír a problémáról II. János Pál. Természetesen ő sem gondolja, hogy a piac tökéletesen működne. Miért is gondolná? De sok közgazdásznál, gazdaságpolitikusnál pontosabban ragadja meg a problémát. Nem monopóliumokról beszél, hanem arról, hogy:

A termelőeszközök birtoklása mind az ipar, mind a mezőgazdaság területén jogos és törvényes, amennyiben hasznos munkát tesz lehetővé, de törvénytelen, amikor nem használják azokat, vagy amikor mások munkájának akadályozására szolgál, s olyan jövedelemre kívánnak szert tenni, amely nem a munka és a társadalom gazdagságának általános bővüléséből származik, hanem inkább annak korlátozásából… (Centesimus annus 43)

A modern piacelmélet arra tanít ugyanis, hogy a probléma nem abból fakad, hogy hányan vannak a piacon, hanem abból, hogy mit tesznek. A gond az – függetlenül attól, hogy egy szolgáltató nagyvállalat, vagy helyi kisbolt (például a falu egyetlen kocsmája, pékje) –, ha valaki elkezdi mesterségesen visszafogni a szolgáltatása mennyiségét, azért, hogy így idézzen elő hiányt, ezért verhesse fel az árait. A közgazdaságtanilag igazán sokat olvasottak arra is felfigyelhetnek, hogy II. János Pál nem arról szól, hogy „túl magasra emeli az árat”, hanem arról hogy „korlátozza a munkát és a társadalom általános gazdagságát”, vagyis a piacra kerülő mennyiséget. A közgazdaságtan oligopólium-modelljei pontosan ugyanennek alapján tesznek különbséget aközött, hogy a kevés piaci szereplő a piacra vitt mennyiségről dönt-e, mert akkor valóban messze kerülhetünk a tankönyvek tökéletes piacától, vagy az árakról. (Vájtfülűek – és jobb egyetemek mikroökonómia vizsgájára készülők – számára: utóbbi az ún. Bertrand-modell, amely szerint ilyenkor a piaci árak, függetlenül attól, hogy hány potenciális szereplő van a piacon, nem nőnek, nem nőhetnek jelentősen a valós költségek fölé.)