Amikor eljutott hozzánk a hír a - szerintem remek - amerikai színész haláláról, nyilvánvaló volt, hogy J.R. (csak magyarul Jockey) alakja a középpontba kerül. Nem is kellett sokáig várni azokra a véleményekre, amelyek valahogy úgy szóltak, hogy Jockey-tól tanulta meg a generációnk, hogy mi a kapitalizmus.

Ezt a posztot a felháborodott elutasítás szülte. Nem. Jockey Ewingtól nem a kapitalizmust tanultuk meg. Larry Hagman és a Dallas kapcsolatában azonban van jónéhány olyan elem, amelyből megérthetjük, hogy milyen egy jól működő kapitalizmus.

Jockey a régi (marxista, posztmarxista, weberiánus, újbaloldali, stb.) sztereotípiák megjelenítője: a kapitalista egy nagy dollárjelet tartalmazó zsákon ülő kövér, öltönyös szivarozó férfi. Jockey ez a karikatúra volt - aki emellett nőzött, és whiskyt ivott. De nem ez a kapitalizmus. Bár van benne ilyen is, nem azonos vele. Ahogyan az egyház sem azonos a gyerekeket molesztáló papokkal.

A héten egy Magyar Narancs interjú kapcsán rákényszerültem, hogy végiggondoltam, miért is nem elfogadhatóak számomra napjaink bevett gazdaságetikai modelljei. Arra jutottam, hogy számomra egy gazdasági-, társadalmi rendszer nem annak alapján ítélendő meg, hogy nő-e benne a jólét, javul-e a szegények helyzete, csökken-e az egyenlőtlenség. Nem, szerintem annak alapján értékelendő, hogy milyen magatartások, attitűdök meglétét jutalmazza. A jól működő kapitalizmusban ez pedig a kooperációs készség. Az, hogy odafigyelünk a partnerünk igényeire, megpróbálunk olyan megoldásokat találni, olyan javaslatokat tenni, amelyek mindkettőnk számára elfogadhatóak. Amelyek kölcsönösen előnyösek. Ha a másikéra szükségünk van, akkor kínálunk neki valamit cserébe; és nem arra törekszünk, hogy a másiktól elvegyük, ami az övé. Nem szaladgálunk a kormányzathoz, a politikai hatalomhoz, hogy (vegye el tőle, majd) adja nekünk. J.R. nem volt kapitalista – egy a saját (és nem a családja, vagy a vállalata) érdekeiért, mások átverésétől, köztörvényes bűncselekmények elkövetésétől sem visszariadó üzletember volt. Olyan, aki politikusokat korrumpál, hogy megszerezhesse a másét.

Ugyanakkor Larry Hagman és a Dallas kapcsolata több szempontból is érdekes. Az egyik az elhíresült bérvitája. Amikor a Dallas sikeresnek bizonyult, akkor gázsi-emelést kért, de ezt a producerek nem akarták elfogadni. Ezért azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja a sorozatot. A vita rendeződött, Hagman a legjobban fizetett színész lett. A másik Bobby híres visszatérése. Patrick Duffy egy hasonló pénzügyi vita miatt ki is szállt a sorozatból. Ezt követően Larry Hagman győzte meg egyik oldalon Duffy-t arról, hogy neki is szüksége van a sorozatra, másik oldalon  a sorozat vezetőit, hogy emeljék meg a fizetését.

Mi köze ennek a kapitalizmushoz? Sokak fejében a mai napig él a dolgozóit alulfizető, kizsákmányoló tőkés képe. Sokan a mai napig tőke-munka ellentétben gondolkodnak. A két példa jól mutatja, hogy ez tévedés. A munkaviszony kétoldalú viszony, ahol a munkás nincs kiszolgáltatott helyzetben. A munkaviszony is a kooperációról szól, ahol a munkaadónak és a munkavállalónak kölcsönösen szüksége van egymásra. Persze van olyan munka, amikor könnyű helyettest találni, de ha valaki kiválóvá válik a szakmájában, akkor igenis elérheti, amit a Dallas férfiszínészei. A katolikus egyház társadalmi tanítása mindig is az volt, hogy a munkaviszony esetén is a két fél közötti kooperációra, és nem valamelyik fél (akár a munkavállalók) érdekeinek egyoldalú előtérbe helyezésére van szükség.

Larry Hagman az utolsó évekre a sorozat egyik producere lett. És ezzel valódi – jó értelemben vett – kapitalistává. Sokan húzzák ugyan a szájukat: „mire tanította a Dallas az ifjúságot”. (Lásd még dallaszozás.). Szerintem arra, hogy J.R. rossz ember - még ha szerethető is. Épp az a kérdés, hogy miért írják most sokan, hogy a Dallasból tanulták a kapitalizmust. Ezek az emberek olvastak Tímár Mihályról, Berend Ivánról, olvasták a Tragédia londoni színét, olvastak Victor Hugot, esetleg Balzacot – középiskolája válogatja. Akkor miért a Dallasból tanultak? Azért, mert a Dallas menedzsmentje kapitalista volt: megtalálta a fogyasztók igényeit, azt adta, amit a fogyasztók kapni szerettek volna. Lehet, hogy jobb lenne, ha Jókai lenne az igényszínt, de nem az. Ha szólni akarunk, akkor meg kell találni a hangot.

Hadd idézzem itt egy másik friss élményemet: Molnár Attila Károly Morusról írt cikkét a Miles Christi évkönyvében. (Mindenki számára ajánlott, aki azt gondolja, hogy az Utópia a keresztények számára ideálisnak tekinthető világ leírása lenne...) Szerinte az Utópia legfontosabb kérdése az, hogy Morus Tamás, a maga roppant magas etikai elvárásaival, beálljon-e a politikai tanácsadónak. Visszatartsa-e az, hogy összepiszkíthatja magát. Tudjuk, hogy beállt - ezért lett a politikusok védőszentje. Tudta, hogy a világ nem tökéletes (ha tetszik, rossz), tudta, hogy nem változtathatja meg, nem irthatja ki belőle a bűnt. De azt is tudta, hogy amennyiben elzárkózik a világtól, akkor nem is tud javítani rajta. A Dallas és a hasonló „ponyvák” szerzői sem zárkóznak el a világtól. A kérdés, hogy mennyiben, milyen irányban, és milyen eszközökkel akarják megváltoztatni.