A liturgia a gazdaságra van utalva. Nem kényszerűségből, hanem Isten szabad akaratából. Emiatt a liturgia megszenteli a gazdaságot is. Ha az ember hagyja.

- esszé az Eucharisztia és a gazdaság kapcsolatáról - 

Mi köze az Eucharisztiának a gazdasághoz? A szent liturgiának a hétköznapi munka, a profit, a piac világához? Elsőre az ellentétet érzékeljük. „Ég és föld” – mondhatnánk. A liturgia minden vallásban a szentség, a világtól való elkülönülés és az Istenhez tartozás kifejeződése. Ami a legvilágosabban megjeleníti a szent és a profán különbségét. A szent épület, az idő, a nyelv, az ének, a gesztusok mind azt szolgálják, hogy ki- és felemeljék a benne részt vevőket a mindennapokból.

Ez igaz. Ugyanakkor a liturgia rá is van utalva a gazdaságra. Milyen módon? Nyilvánvaló, hogy a fizikai feltételeit – így a templomot, a berendezést vagy a rituális eszközöket – elő kell valakinek állítania szakértelemmel, munkával, vállalkozó szellemmel. De mondhatjuk, hogy ez csak a „külcsín”. Praktikus vagy éppen szép hozzájárulás, ám a lényeget nem érinti. Ha ezek hiányoznak, szükséghelyzetben a keresztény liturgiát, a szent misét nélkülük is érvényes módon be lehet mutatni. Ahogyan tette azt az idők folyamán sok fogvatartott vagy bebörtönzött pap kényszerűségből.

De éppen az ő példájuk mutatja a keresztény liturgia mélyebb, lényegi ráutaltságát a gazdaságra: a miséhez ember termelte javak – kenyér és bor – kellenek. Nélkülük nincs érvényes liturgia, sőt ezek képezik a tulajdonképpeni középpontját. A hit szerint belőlük jön létre a „legszentebb szentség”. Nem kényszerűségből, nem jobb híján, nem emberi hagyományból, hanem Isten tudatos választásából, szabad akaratából. Emiatt igaz az is, hogy a liturgia megszenteli, azaz Istenhez kapcsolja a gazdaságot. Persze csak akkor, ha a gazdálkodó ember igent mond Isten „ajánlatára.”

*

A „liturgia” eredetileg nyilvános szolgálatot jelent. A görög szó kifejezi, hogy Isten tiszteletének nyilvános és szabályozott formájáról van szó. De mégis milyen formát öltsön ez a tisztelet? „Azt sem tudjuk, hogyan fejezzük ki hódolatunkat az Úrnak” (Kiv 10, 26) – mondja Mózes a fáraónak. Az ember önerőből nem tud liturgiát fabrikálni. Istent kell kérnie, hogy megmutassa, hogyan imádhatja őt.¹ A keresztény liturgia formáját Krisztus adta meg, de nem előzmények nélkül. Az istentiszteletnek ősi formája az áldozatbemutatás. Jól ismerjük a görög eposzokból, de a bibliai ősidőkből is. Az áldozattal az ember kifejezi hódolatát, de egyben engeszteli is istenét ellene elkövetett bűneiért, hogy helyreálljon a vele való közössége és életének helyes rendje. A siker kulcsa mindig a megfelelő áldozat.

Az áldozat két alaptípusa a véres és a vértelen. A primitív vallásokban a véres áldozat állat vagy – elfajult esetben, mint az aztékoknál – ember. A kereszténységben egészen sajátos formában és egyetlen egyszer jelenik meg: Krisztus önkéntes kereszthalálával, ami a tökéletes áldozat, és minden továbbit fölöslegessé is tesz. Egész pontosan azért, mert Jézus az emberré lett Isten, vagyis Isten önmagát áldozza fel az ember tökéletlen áldozatai helyett.

A vértelen áldozat ősi formái közé tartozik a kenyér és a bor. Már az Ószövetség legelején előlép a homályból Melkizedek, a „fölséges Isten papjának” titokzatos alakja, aki „kenyeret és bort hozott” Ábrahám elé, amikor megáldotta őt (Ter 14, 18-20). A Krisztus által megalkotott új liturgiában tovább él a kenyér és a bor áldozata, de egészen új jelentéssel. A pap mint Krisztus képviselője a tőle tanult szent szavakkal átváltoztatja őket Krisztus testévé és vérévé. Nem fizikai módon – úgy semmi sem változik –, hanem csodás, semmihez sem fogható módon a lényegüket tekintve. Így a kenyér és a bor a misében azonossá válik Krisztus áldozatul adott testével és vérével. Azt teszi újra jelenvalóvá, vagyis újra valóságos (nem pedig szimbolikus) áldozattá, immár vértelenül.

A liturgiába bekapcsolódó hívek Krisztusnak ehhez a szent áldozatához kapcsolják hozzá a saját áldozatukat. Ez nem lehet más, nem lehet kevesebb, mint – Krisztus követőjeként – az egész életük. „Meghalnak a bűnnek”, vagyis mindannak, ami eltávolítja őket Istentől, és az ő parancsainak szentelik magukat. Ez a részvétel jogosítja fel őket azután arra, hogy az isteni áldozat gyümölcséből is részesedjenek. Ez a gyümölcs az Istennel való közösség. Ennek is megvan az áldozatbemutatáshoz szorosan kapcsolódó, ősi liturgikus formája: a lakoma. Homérosz hősei áldozatul levágnak „tizenkét szép juhot és két csámpás ökröt, nyolc agyaras kant; megnyúzták, körülállták s jó lakomát keritettek”. De a legnagyobb örömük, ha az áldozatbemutatás után „sok égilakó… közibénk telepedve, velünk együtt lakomázik.” A lakoma ünnepély, közösséget teremt, örömet és erőt ad.

Krisztus a zsidó pászka-ünnepen az egyiptomi szabadulás emlékére elfogyasztott áldozati bárány helyére lép. A misén részt vevő hívek esznek a kenyérből és isznak a borból, ami Krisztus teste és vére. De ez az étel és ital már nem ezt az életet segíti, hanem az örök életet. Ahogyan Krisztus áldozatát elfogadta az Atyaisten, ezért ő „föltámadt” és az „Atya által él”, „úgy az is, aki engem eszik, általam fog élni” (Jn 6,57).

Ahogyan az áldozatot, úgy a lakomát sem szimbolikusan kell érteni. A kenyér és a bor sem szimbolikus táplálékok. A keresztény liturgia nem „spirituális szeánsz”, nem csupán szellemi és lelki esemény. Bármilyen furcsán hangozzék is: fizikai kapcsolatteremtés Istennel. Krisztus mint isteni személy az étel és az ital „színe alatt” jelenik meg. Rajtuk keresztül egyesül vele titokzatos módon a hívő ember. Jézus szemernyi kétséget sem hagyott e felől: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6, 53).

*

A kenyér és a bor tehát nem mint jelkép vagy utalás van jelen a misében, hanem mindkettő a maga konkrétságában. Ennek rendkívül fontos következménye, hogy Isten ezzel elismeri és megerősíti mindazt az értéket, amit e két hétköznapi élelmiszer természetes módon magában rejt. Mik ezek az értékek? Meglepően sokrétűek, és csak néhány fontosabbat emelhetünk itt ki, a gazdasághoz való kapcsolatukat előtérbe helyezve.

Először is, a kenyér és a bor fizikai tárgy, ami az Isten által teremtett anyagi világ eredendő jóságát jelzi. Növényekből készülnek, ami kifejezi a földi biológa különleges jóságát is. Fenntartják az emberi életet, de többet is adnak ennél. A tényleges „mindennapi kenyér” szerepe az előbbi, de a boré túlmutat rajta, mivel a lelki és szellemi élethez kapcsolódik: a bor megvidámítja és egymás felé fordítja az embereket.

Másodszor, a búza és a szőlő nemesített és emberi művelést igénylő növények. Krisztus választhatott volna vadon termő növényt is, de nem tette. A földművelés kifejezi, hogy az ember a „föld ura”, saját céljaira hasznosíthatja a természetet. Nem az ember szolgálja a Földet mint „Gaiát”, hanem fordítva. De a választás azt is világossá teszi, hogy „úr”-ként nem igázhatja le, nem ronthatja le a természetet, hanem alkotó munkájával mintegy „folytatnia kell” az isteni teremtést, tovább nemesítenie mindazt, amit kapott.

Harmadszor, a földművelés munka is. Ráaádásul nem maguk a növények kerülnek az oltárra, hanem a belőlük feldolgozott termékek. A feldolgozás igénye megerősíti a szakszerű munka szükségességét. A munka fáradtság. A bűnbeesést követően az ember csak „arca verejtékével” jut élelemhez – ez is jelen van ebben. De a munka a racionális tervezés, leleményesség, ügyesség, gyakorlati bölcsesség megnyilvánulása is, amelynek során az ember képességeit, tehetségét, egyúttal eszközeit, saját korábbi beruházásainak eredményeit is felhasználja. Egy szóval: gazdálkodik. Amikor így tesz, akkor racionálisan és erkölcsi felelősséggel cselekszik. Használja értelmét és szabad akaratát, amelyet „Isten képmásaként” az állatoktól eltérően kapott.

Negyedszer, a gazdálkodás nem magányos tevékenység. Még ha csak egy család, egy háztartás tagjai vesznek részt a földművelésben, a termények feldolgozásában, azok akkor is munkamegosztáson és együttműködésen alapulnak. Az ember csak társas és kooperatv lényként teljesedhet ki, sőt maradhat fenn.

De – ötödször – ennél többet is elmondhatunk arról, hogyan szerveződik az emberi gazdálkodás. Bibliai példázatban is olvashatjuk, hogy a gazda bérmunkásokat fogad fel a szőlőjébe (Mt 20,1-16). Megjelenik a családi közösségen túli munkamegosztás és vele a piaci szerződések. Ahogyan a közgazdaságtan rámutat, még az egyszerű társadalmakban is igen sok ember járul hozzá a hétköznapi termékek elkészültéhez. Vegyük csak a borkészítés egyetlen eszközét: a hordót! A hordót kádár készíti, a hordóhoz (más mellett) fa kell, a fához favágó, a favágónak fejsze, a fejszéhez kovács, és így tovább. A résztvevők közötti kapcsolat a csere alakját ölti: „add nekem, amire szükségem van, és megkapod, ami neked kell” (A. Smith). Mindebben sokan az üzleties szemléletet, a kalmárszellemet, az önzést látják meg. Azonban a kenyérrel és a borral közvetve mindezek a viszonyok is az oltárra kerülnek, ami arra figyelmeztet, hogy a potenciális jót is észre kell bennük vennünk. Mi ez a jó? Legalább két dolog.

Az egyik a piaci csere igazságossága. Aki elfogadja, hogy egy másik személlyel való kapcsolatát a csere szabályozza, az tartózkodik attól, hogy kárt okozzon neki. Lemond arról, hogy a másiknak az akarata ellenére szerezze meg, amire szüksége van. Tartózkodik attól, hogy leigázza, kényszerítse, megtévessze vagy becsapja őt. Aki tehát cserél, tiszteletben tartja mások jogait, ami az igazságosság alapja.

De a csere több mint a károkozás hiánya: pozitív kölcsönös segítségnyújtás. Nem önzetlenül, hiszen mindkét fél az önérdekét is szem előtt tartja. De nem is önzően, mert kénytelen a másik fél érdekére is figyelni. Sőt, annál sikeresebb lesz „a piacon”, minél sikeresebben elégíti ki mások vágyait. Ha pedig ezek a vágyak helyesek, akkor tevékenyen hozzájárul cserepartnerei javához. A „tevékeny jóakarat” pedig a szeretet definíciója. A tisztességes és valóban jót akaró cserekapcsolatok tehát nem csak igazságosak, hanem a szeretet rendjébe (ordo caritatis) illeszkednek. Persze a szeretet kevésbé tökéletes megnyilvánulásai, mint az ajándékozás, az önzetlen szeretet. De a széleskörű munkamegosztást egy társadalomban nem lehet csupán az önzetlenségre építeni. Abból a praktikus okból, hogy szűkebb személyes köreinken túl – a vészhelyzetek kivételével – nem tudjuk megítélni, kit és mivel is segítsünk önzetlenül. A cserében ellenben az emberek pontosan kinyilvánítják, mire lenne szükségük, az áron keresztül pedig azt is, milyen erősen vágynak rá.

A hatodik észrevételünk ahhoz kapcsolódik, hogy a liturgiában a kenyérnek szigorúan búzából, a bornak szőlőből kell készülnie, ám búza és szőlő nem terem mindenhol. Vannak olyan tájai a Földnek, ahol ezek a növények nem élnek meg vagy nem hoznak megfelelő termést. Felvetődhet bennünk, hogy Krisztus lehetett volna tágabb keblű, és definiálhatta volna az áldozathoz felhasználható termények körét bővebben. De nem tette, pedig kifejezetten felszólította tanítványait, hogy legyenek a tanúi „egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Nyilván fontos volt számára, hogy kapcsolódjon a zsidó kultuszhoz és a még régebbi, melkizedeki hagyományhoz. De tudta azt is, hogy a liturgia ünneplése így sok helyütt távolsági, népek közötti kereskedést tesz majd szükségessé. Ahogy a nemzetközi kereskedelem, a „globalizáció” nagy katolikus teoretikusai, a spanyol skolasztikusok rámutattak: „Az adásvétel egyesíti a világot azáltal, hogy összekapcsolja a távoli országokat és nemzeteket, a különböző nyelvű, törvényű és életmódú népeket”.² A liturgia közvetve ennek az értékét is elismeri.

Végül érdemes arra is figyelnünk, hogy a kenyér és a bor egyszerű étel és ital. A liturgikus lakoma nem puritán, nem élvezettagadó, hiszen a borivás nem lehet az. De nem is kulináris tobzódás, nem ínyenc és túlbonyolított menü. Mérsékletre, egyszerűségre, egészséges igénytelenségre int. Jelezve, hogy ezeknek az erényeknek a gazdasági életben is helyük van.

*

A keresztény liturgia tehát a kenyéren és a boron keresztül elismeri és elénk idézi az összes itt felsorolt jót (és még sok más jót is) az anyagi világban és a gazdasági élet etikus formáiban. Ugyanakkor kifejezi azt is, hogy az említett dolgok az ember számára nem a végső jók. A kenyér és a bor a misében átalakul. Minden tekintetben megőrzi saját természetes értékét, de túl is lép rajta, felfedve, hogy a végső rendeltetése a természet feletti. Konkrétan: hozzásegíteni az embert, hogy Istenhez kapcsolódjék. Hasonlóképpen, mindazok az evilági jók, amik a kenyér és a bor kapcsán femerülnek, megőrzendők, de alárendelendők annak az átfogó célnak, hogy az embert Istenhez vezessék, és a Vele való örök életre segítsék.

A liturgia ilyen módon megadja azt a helyes perspektívát, amelyben az embernek az anyagi javak, a munka, a gazdálkodás, a társadalmi munkamegosztás világát szemlélnie kell, és amelyhez e világban saját életét igazítania kell. Ha így tesz, az Eucharisztia a gazdaságot is megszenteli. Ebben is teljesül az ígéret: „ha fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12, 32).

¹ Ratzinger, J.: A liturgia szelleme. Szt. István Társulat, Budapest, 2002. 11-20. o.

² Bartolome de Albornozt idézi Chafuen, A.: Faith and Liberty. Lexington, Lanham, 2003. 75. o.

A képen: Rembrandt: A szőlőmunkásokról szóló példabeszéd,1637