Bár nem egyértelmű az időpont, de vannak, akik február 3-ra teszik a Milánói Ediktum megszületését. Az év azonban biztos: 313. Ha a dátum tehát pontos, akkor épp ma 1700 éve adta ki I. Konstantin és Licinius a keresztényüldözés végét jelentő "tolerancia-rendeletét". 

Ugyanakkor szögezzük le: ha a rendeletben meg is jelenik a tolerancia, az nem a keresztények irányába nyilvánult meg. Toleránsak ugyanis - definíció szerint - nem lehetünk a helyes és a jó iránt, csakis a rossz, a helytelen iránt. Nagy Konstantinról tudjuk, hogy megkeresztelkedett - vagyis esetében ez a rendelet egy igaz hit politikai felemeléséről szó. A tolerancia a többi vallás irányában nyilvánult meg. Ugyanúgy, ahogy a kereszténység legnemesebb hagyományában ezután is. (A vallási tolerancia katolikus felfogásáról lásd a Katolikus Enciklopédiát.)

***

Az ediktum szövegéből (lásd lent) érdemes kiemelni, hogy nem egyszerűen a vallás egyéni megélésének szabadságát mondta ki, nem egyszerűen a vallásgyakorlás büntetését törölte el, hanem legalább ekkora (ha nem még nagyobb) hangsúlyt kap benne a tulajdon kérdése: a keresztények vagyoni helyzetének rendezése - a tőlük a vallásuk, vallási döntéseik miatt elvett vagyon visszaszolgáltatása. És az egyház vagyonának visszaszolgáltatása és védelme. A vallásszabadság és az egyházi vagyon védelme már ekkor is - és a történelem során mind a mai napig - összekapcsolódik. Pontosan tudjuk, hogy a vallásszabadság elleni támadás a legritkább esetben jelenik meg a vallásgyakorlás tilalmaként, büntetéseként - sokkal inkább az egyházi vagyon államosításaként. A tulajdon  védelme az egyház esetében is a szabadság alapja. Aki bárki, bármilyen intézmény tulajdonát annak "társadalmilag káros" volta miatt támadja, egyben a tulajdonos szabadságát korlátozza.

***

A toleranciáról szólva nem feledkezhetünk el arról, hogy intoleranciával az elmúlt évszázadokban általában épp a keresztényeket, katolikusokat vádolják. Tolerancia kapcsán a fő ellenpélda szinte mindig az eretnekekkel szembeni inkvizíció. John Rawls szerint (Az igazságosság elmélete, Osiris, Budapest, 1997. 263.o.,) Aquinói Szent Tamás a "korlátozott toleranciát" is elveti, hiszen az eretnekekkel szemben nem csak a kiközösítést, hanem a halálbüntetést is megengedhetőnek tartotta (Summa Theologiae II-II, q. 11, a. 3).

Ezzel szemben gyakran hivatkozunk arra, hogy a katolikus egyház mindig csak az eretnekek (vagyis a katolicizmust megtagadók) és nem a más vallásúak ellen lépett fel (lásd erről akár Aquniói Szt. Tamás zsidókról szóló tanítását); gyakran hivatkozunk arra, hogy az eretnekek ilyen büntetése mindig a világi hatalom döntése volt és az inkvizíció épp azt a célt szolgálta, hogy valaki eretneksége ügyében ne a világi hatalom dönthessen (mindenkori politikai, "üzleti" ellenfeleit bélyegezve eretneknek), hanem csakis az egyház; gyakran emlegetjük, hogy az eretnekek fellépésének, vagy éppen a reformátusok katolikusellenes politikájának (például Angliában) lényegesen több áldozata volt, mint az inkvizíciónak. Ez a hivatkozás ugyan igaz (sőt az angolszász jog a kontinentális jogban ma ismert bírósági eljárást inquisitorial processnek nevezi - ez az a rendszer, ahol a bíró felelős az igazság kiderítéséért; a bíróval szembeni ilyen explicit vagy implicit elvárás az inkvizíció hagyománya), de mai szemmel semmiképpen sem tagadhatjuk, hogy e korszak - nem csak az Egyházra, hanem a világi hatalomra is jellemző - eljárása elfogadhatatlan. Nem véletlenül kért bocsánatot II. János Pál 2000. március 12-én az Egyház tagjainak az évszázadok során elkövetett bűneiért.

Ugyanakkor azt is tudni a kor katolikus tanítása is csak akkor fogadta el az eretnekekkel kapcsolatos intoleranciát, ha azok fellépése a politikai rendet veszélyeztette. Maga Aquinói Szt. Tamás is kiemeli, hogy ugyan a világi hatalom törvényei nem lehetnek ellentétesek a természeti és isteni törvénnyel, sőt kifejezetten az erény kifejlődését kell, hogy elősegítsék (a bűnök büntetése révén is), de ezt mindig csak fokozatosan tehetik (ST I-II, q. 96, a.2, ad 2), mivel az emberi természet nem tökéletes, így a világi törvénynek mindig el kell fogadni, büntetlenül kell hagyni azokat a bűnöket, amelyek nem veszélyeztetik a közösséget, illetve amelyek által nagyobb bűnök kialakulását előzhetjük meg (itt egyébként kifejezetten a prostitúció eltűréséről beszél, Szt. Ágostont idézve - ST II-II, q. 10, a. 11). (Aquinói Szt. Tamás eretnekekről szóló tanítását elemezte Michael Novak a First Things 1995. decemberi számában: http://www.firstthings.com/article/2008/09/003-aquinas-and-the-heretics--17)

***

A tolerancia fogalmát sokan kapcsolják össze a kapitalista, piacgazdasági rendszerrel: ez az a rendszer, amely megtanít együtt élni a másféle emberekkel, felismerni azt, hogy a mi jólétünk épp abból is fakad, hogy együttműködhetünk, kereskedhetünk olyanokkal, akik mások mint mi, máshoz értenek jobban. Bernard Mandeville sokat emlegetett parabolája az egyénenként bűnös vágyak ("magánbűnök") által vezérelt, de a "piaci" rendben mégis a közjót ("közerkölcsöt") szolgáló méhekről elég szorosan kötődik a tolerancia fogalmához. Hasonlóképpen, a sokat halljuk azt az érvet is, mely szerint a kapitalizmus, a kereskedelem azáltal teremti meg, és tartja fenn a békét, hogy kooperációra bírja az embereket. 

Vegyük azonban észre, hogy ez a felfogás nem állít két dolgot, ezeket a kapitalista működés nem követeli meg. Egyrészt nem tagadja azt, hogy az önzés rossz. Mandeville abból indul ki, hogy a méhek bűnösek - nem tagadja a bűnösségüket, hanem (akár Aquinói Szt Tamás fenti tanításával összevethető módon) azt keresi, hogy ezek a bűnök hogyan tarthatóak kordában, hogyan fordíthatóak a közösség javára. Toleranciáról van tehát szó, nem a bűnök eltagadásról. Másrészt azt is tudni kell, hogy a kapitalista működés nem követeli meg a bűnöket. Ha a bűnöket - például nevelés vagy törvények útján - csökkentjük, akkor nem válik a kapitalizmus feleslegessé, működésképtelenné. Épp azt látjuk, hogy a kapitalizmus akkor válik működésképtelenné, ha az emberek egymásba és a törvényekbe vetett bizalma megrendül. Megrendül, mert nem bízhatnak egymás erkölcsösségében, nem bízhatnak abban, hogy ezt a törvények megfelelő korlátokon belül tartják. (Ezt emeli ki a sokak által "főgonosznak" tartott Világgazdasági Fórum által a múlt héten Davosban megtárgyalt - bár sok pontjában vitatható - dokumentum is. A vitáról majd máskor...)  A szocialisztikus (nem feltétlenül szocialista, nem feltétlenül baloldali) kapitalizmus-kritika egyik legfőbb tévedése, hogy úgy hiszi, a kapitalista (ha tetszik: piaci) működés alapmotívuma  a nyereségszerzés. Nem lehet az: ha a haszonszerzés lenne a fő motívum, akkor a másik kihasználása, a másiknak tett ígéretekkel való visszaélés, illetve a másik tulajdonának megsértése is  megengedett lenne. Ezzel szemben a kapitalizmus alapvető jogi szabályozása  a polgári jog, az "önzés Bibliája", ahogyan H. Heine nevezte, is épp arra helyezi a hangsúlyt, hogy a közjóra veszélyes, a többieket kihasználó  magatartást, bűnöket megakadályozza. Nem véletlenül. Hiszen ezek felszámolják a kereskedelem működéshez szükséges bizalmat, vagy ahogy a modern közgazdaságtan mondja: magasra emelik a tranzakciós költségeket, lehetetlenné teszik ezáltal a kooperációt. 

A kapitalista rendszer is arra a felismerésre épül, hogy a korlátlan tolerancia, különösen a bűnök eltagadása,  és a tolerancia hiánya éppúgy rongálja a közjót.  Ha tetszik, ugyanarról beszél, mint Aquinói Szent Tamás.

***

A rendelet szövege

Lactantius: De mortibus persecutorum, 48; Euszébiosz: Hist. Eccl. X,5,2-3; m-ul: Vanyó IV:425. Baán István ford.  

Mivel már régóta fontolgatjuk, hogy a vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal, már korábban arra buzdítottuk a keresztényeket, hogy saját szektájuk és vallásuk hitét őrizzék. De mivel ugyanabból a leiratból, amelyben ilyen engedményt kaptak ezek a keresztények, világosan kitűnt, hogy sok és különféle feltétel is járul ehhez, talán ezek nemsokára eltávolítottak egyeseket attól, hogy ezt megtartsák.

Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.

Ezt a döntést üdvös és teljesen helyes megfontolás alapján hoztuk, nehogy valakitől egyáltalán megtagadjuk azt a jogot, hogy a keresztények szabályát vagy vallását kövesse és válassza, és mindenkinek joga legyen hozzá, hogy amellett a vallás mellett döntsön, amiről úgy véli, hogy megfelel neki, hogy az istenség mindenben megadja nekünk a szokásos gondviselését és jóindulatát.

Következésképp úgy tetszett nekünk, hogy kibocsássuk ezt a leiratot, hogy miután teljesen eltöröltük azokat a feltételeket, melyeket a keresztényekkel kapcsolatban korábban Méltóságodnak küldött leveleink tartalmaztak, megszűnjön mindaz, amiről kiderült, hogy teljesen a fordítottja szelídségünknek és ellentétes azzal, és most mindegyikük, aki úgy döntött, hogy a keresztények vallását tartja meg, szabadon és egyszerűen, minden zavar nélkül tarthassa azt.

Elhatároztuk, hogy ezeket az intézkedéseket teljesen tudtára adjuk Méltóságodnak, hogy tudjad: szabad és akadálytalan jogot adtunk ugyanezeknek a keresztényeknek ahhoz, hogy saját vallásukkal foglalkozzanak.

Mivel Méltóságod látja, hogy korlátlanul megadtuk nekik ezt a szabadságot, azt is megérti, hogy másoknak is megadtuk, akik saját parancsaikat és vallásukat akarják követni, amiről, világos, hogy illik a mi időnk nyugalmához, hogy mindenkinek joga legyen azt az istenséget követni és azt a vallást gyakorolni, amelyiket csak akarja. Ezt azért döntöttük el, nehogy olyan színben tűnjünk fel, hogy valakit is megcsorbítunk bármilyen szertartásában vagy vallásában.

A továbbiakban pedig úgy döntöttünk a keresztények felől, hogy azokat a helyeiket, ahová korábban össze szoktak gyülekezni, és amikről a korábban Méltóságodnak küldött levélben az elmúlt időben más szabályt szögeztünk le, ha egyesek az államkincstárunktól vagy valaki mástól megvásárolták volna, azokat fizetség és mindenféle kártérítés követelése nélkül, minden hanyagságot és kétértelműséget félretéve adják vissza ugyanazoknak a keresztényeknek, és ha egyesek ajándékba kapták ezeket a helyeket, a lehető leggyorsabban adják vissza ugyanazoknak a keresztényeknek.

Így aztán ha azok, akik vagy vásárolták ezeket a helyeket, vagy ajándékba kapták, valamit kérni akarnak jóakaratunktól, forduljanak a helybeli elöljáróság bíróságához, hogy róluk is gondoskodjon bőkezűségünk. Mindezeket a javakat a te gondoskodásod által kell haladéktalanul és egészében a keresztények testületének visszajuttatni.

És mivel ugyanazoknak a keresztényeknek nemcsak azok a helyek voltak birtokukban, ahol össze szoktak gyülekezni, hanem más helyek tulajdonosaiként is ismeretesek, melyek nem egyenként voltak az övék, hanem testületileg, vagyis a keresztények testületéé voltak, parancsold meg, hogy mindezeket annak a törvénynek az alapján, melyről az előbb beszéltünk, minden tiltakozás nélkül, teljesen adják vissza a keresztényeknek, vagyis testületüknek és mindegyik gyülekezetüknek. Természetesen érvényes az előbbi megjegyzés, hogy azok, akik ezeket a helyeket térítés nélkül visszaadják, amint mondtuk, jóakaratunktól reméljék kárpótlásukat.

Mindezek folyamán a legbuzgóbban kell eljárnod a keresztények említett testületével szemben, hogy amit megparancsoltunk, a leggyorsabban végre legyen hajtva, és hogy ebben is gondoskodjon jóakaratunk a közös és általános nyugalomról.

Ennek a rendelkezésnek a következtében, mint már az előbb is mondtuk, az irántunk megnyilvánuló isteni gondoskodás, melyet már sok dologban megtapasztaltunk, minden időben szilárdan megmarad.

Hogy pedig eme törvényhozásunknak és nagylelkűségünknek döntését mindenki tudomásul vehesse, illik, hogy azt, amit írtunk, a te parancsodra mindenütt kifüggesszék és mindenki tudomására hozzák, hogy senki előtt se maradhasson elrejtve a törvény, ami eme nagylelkűségünkből fakadt.