…a pápai szöveg kulcsa a munkás méltósága mint olyan, ebből a tényből következően pedig a munka – „a létszükséglet kielégítésére, különösen az élet fenntartására irányuló emberi tevékenység” – méltósága… Egy másik jelentős elv kétségtelenül a „magántulajdonhoz” való jog… A pápa nagyon is tudatában van a ténynek, hogy a magántulajdon nem abszolút érték, és nem mulasztja el felsorolni az elengedhetetlen kiegészítő elveket, mint amilyen a föld javainak egyetemes rendeltetése.

Sorozatunkat a Centesimus Annus 6. pontjának elemzésével folytatjuk, amelyben II. János Pál a munka személyes jellegét és a tulajdon társadalmi rendeltetését állítja középpontba. Ha helyesen értelmezzük, vagyis figyelembe vesszük, hogy a munkához eszközökre (és az Isten által teremtett természetre) is szükség van, illetve ha megismerjük a modern közgazdaságtan tulajdonfogalmát, akkor belátható, hogy a két tétel a modern közgazdaságtan normatív tanításaival legalábbis nem ellentétes. Sőt, a tulajdon tekintetében kifejezetten ugyanazt mondja – csak más szavakkal.

A vastaggal szedett az enciklika szövege, azt követi a mi kommentárunk.

6. Azzal, hogy rávilágított a tőke és a munka között keletkezett konfliktusra, XIII. Leó megerősítette a munkások alapvető jogait. Ezért a pápai szöveg kulcsa a munkás méltósága mint olyan, ebből a tényből következően pedig a munka – „a létszükséglet kielégítésére, különösen az élet fenntartására irányuló emberi tevékenység”[i] – méltósága. A pápa a munkát „személyesnek” minősíti, mert „a munkaerő szorosan hozzátartozik a személyhez, és személyes tulajdona annak, aki kifejti és akinek javára adatott”.[ii] Ezáltal a munka minden egyes ember hivatásához tartozik, az ember a munkájában fejezi ki és valósítja meg önmagát. Ugyanakkor a munkának „szociális” dimenziója is van azáltal, hogy szoros kapcsolatban áll mind a családdal, mind a közjóval, mivel „csalhatatlan igazság, hogy az államok gazdagsága a dolgozók munkájából ered”.[iii] Ezt fejeztem ki és fejlesztettem tovább Laborem exercens kezdetű enciklikámban.[iv]

Egy másik jelentős elv kétségtelenül a „magántulajdonhoz” való jog.[v] Az enciklika nagy terjedelmet szentel ennek az elvnek, ez is mutatja, milyen fontosságot tulajdonít neki. A pápa nagyon is tudatában van a ténynek, hogy a magántulajdon nem abszolút érték, és nem mulasztja el felsorolni az elengedhetetlen kiegészítő elveket, mint amilyen a föld javainak egyetemes rendeltetése.[vi]

Másrészről igaz, hogy a magántulajdon fajtái közül a földtulajdont állítja előtérbe.[vii] Nem kevésbé igaz, hogy a magántulajdon védelmére felhozott indokok ma is helytállóak, nevezetesen annak a jognak a megerősítése, hogy birtokoljuk azt, ami szükséges az egyén és családja boldogulásához, eltekintve attól, hogy milyen konkrét formát is ölt ez a jog.

Ezt újból világossá kell tenni, tekintettel a változásokra, amelyeknek tanúi vagyunk, és amelyek olyan rendszerekben következtek be, ahol a termelési eszközök köztulajdonban voltak. De ugyanígy világossá kell tenni, tekintettel a szegénység növekedésére, vagy pontosabban a magántulajdon beszűkítésére, amely a világ számos térségében jelentkezik, beleértve azokat is, ahol túlsúlyban vannak az olyan rendszerek, amelyek a magántulajdonhoz való jogon alapulnak. Ezen változások és a szegénység fennmaradása miatt szükségesnek mutatkozik a probléma alaposabb elemzése, amire a továbbiakban fog sor kerülni.

***

A pont ismét két elgondolkodtató elemet tartalmaz. Az egyik a munka személyes jellegéről, a másik a tulajdonról szóló rész.

A munka személyes jellegét II. János Pál már a Laborem Exercens enciklikájában középpontba állította. A Rerum Novarumban valóban szerepelnek ennek elemei, de kétségtelenül (hasonlóan a perszonalizmushoz) II. János Pál emelte központi helyre. Teológiai vagy ontológiai értelemben – és itt fontos kiemelni a teológiai vagy ontológiai jelzőt – ebből fakad a munka elsőbbsége más termelési eszközökhöz képest. A munka, mivel emberi, mivel személyes, ezért elválaszthatatlan az azt végző személy méltóságától. A személy, az ő munkája a keresztény hit szerint magasabb rendű, mint akár a tőke (a technológiai, a gépek), akár például a természet, mint erőforrás – mint a többi termelési input, ahogy a modern közgazdaságtan nevezné. Ezen utóbbiak egyrészt nem Isten képmására alkotott, testből és lélekből álló személyek, akik az örök életre hivatottak, másrészt nem kapták, nem is kaphatták meg Isten parancsát (például arról, hogy hajtsák uralmuk alá a földet). Ugyanakkor nehéz kérdés, a későbbiekben még visszatér, hogy ez a teológiai-ontológiai elsőbbség hogyan viszonyul adott pillanatban a termelésben betöltött helyükhöz. Mint már az előző pont kapcsán, igaz akkor még csak a békeszeretetből fakadóan, láttuk: az Egyház a különböző termelési tényezők (illetve ezek tulajdonosai) közötti együttműködést helyezi előtérbe. Teljes összhangban áll ez a modern közgazdaságtan állításával, amely a különböző termelési tényezők együttműködése, együtt munkálkodása nélkül elképzelhetetlennek tartja a termelést – amely épp ezért el is utasítja a munkaérték-elméletet, vagyis hogy minden aktuálisan létezőt egyedül a munka, és csakis a munka hozna létre. A munkának eszközökre (tőkére), természetre és egyéb más inputokra van szüksége az alkotáshoz. A munkaérték elmélete valójában teológiailag sem helytálló, az ugyanis egyenlő annak állításával, hogy az Isten által közvetlenül, vagyis emberi közreműködés nélkül teremtett javaknak nincs értékük.

Ezzel el is jutottunk a tulajdon kérdéshez. E téren az enciklika keményebben fogalmaz a magántulajdon kapcsán, mint tette azt a Rerum Novarum. XIII. Leó a magántulajdon kialakulását és előnyét egyszerűen azzal igazolja, hogy az a munka gyümölcseként jön létre:

Ha tehát kiadásainak megszorításával valamit megtakarít s takarékosságának gyümölcsét ingatlanba fekteti, hogy annak értékét biztosítsa és megőrizze, úgy az ilyen birtok nem egyéb, mint a munkabér más formában, és éppen ezért az így szerzett vagyonnal éppen úgy ő rendelkezik, mint a munkájával megkeresett munkabérrel. (RN4.)

XIII. Leó gyakorlatilag átveszi a kor magántulajdonnal kapcsolatos filozófiai indoklását, amely még a klasszikus liberalizmusból származik. Ezzel szemben II. János Pál erősebb követelményeket állít. Lehet persze, hogy mindez nem tudatos megfontolás, hanem egyszerűen a korhangulat miatt alakult így – XIII. Leónak a magántulajdont kellett védeni a szocializmussal szemben, II. János Pálnak pedig a magántulajdon korlátaira kellet helyeznie a hangsúlyt az 1990-es évek elejének privatizációs hulláma során –, de a hangsúlyváltás egybecseng a közgazdaságtan szemléletváltásával is.

A modern közgazdaságtudomány szemében a tulajdon nem önmagáért való – hasonlóan minden más intézményhez, igazolást igényel. És bizony vannak jól dokumentált esetek, amikor a magántulajdon nem igazolható (ezzel szemben a közösségi tulajdon igen).

A közgazdaságtan hangsúlyozza, hogy a magántulajdont mindig egy közösség szabályrendszere tartja fenn. A normatív közgazdaságtan (mely alapvetően a társadalom hatékony működésének útját keresi) a tulajdon intézményét is abból a szempontból elemzi, hogy hozzájárul-e a közösség jólétéhez. Nem teszi fel, hogy a tulajdon ab ovo szükséges, hatékony lenne: bármely tulajdonforma alapkérdése, hogy elősegíti-e, hogy a javakat azok a személyek és úgy használják, akik számára azok a legértékesebbek.

Vegyük a közös, a csoportos tulajdon kérdését. Klasszikus érv ezzel szemben, hogy sok bába közt elvész a gyerek. Egyesével általában a sok érdekelt egyikének sem fogja megérni, hogy felvállalja a többiekkel a konfliktust, senki nem lép azért, hogy szabályozzák, ki és miképpen használhatja az adott eszközt, természeti erőforrást. (Ez a közgazdaságtanban az ún. közlegelő probléma, amit először Garrett Hardin írt le.) Hasonlóképpen, általában azt sem éri meg felvállalni az egyes résztulajdonosoknak, hogy a jószág értékét növelő beruházásokat hajtsanak végre. Ezek miatt a közös tulajdont előbb utóbb általában „elhasználjuk”, vagy létre sem hozzuk – tanítja a klasszikus közgazdaságtan. Ezek az ösztönzők teszik általában elkerülhetetlenné a magántulajdon létrehozását. (Richard Posner Economic Analysis of Law című munkájában a tulajdon dinamikus és statikus ösztönző hatását különbözteti meg. A dinamikus hatás lényege, hogy érje meg beruházni, a statikusé pedig, hogy érje meg megőrizni az erőforrást.)

De a normatív közgazdaságtan ebből nem jut el arra az álláspontra, hogy a magántulajdon mindig hatékony eszköz. A magántulajdonosok jogainak definiálása, kikényszerítése gyakran költséges, és a közöttük lévő konfliktusok kezelése is sokba kerülhet a közösségnek.  (Ezt mondja ki az ún. Demsetz-tézis: a közösség akkor hozza létre a magántulajdont addig közösen használt, szabadon hozzáférhető erőforrásokra vonatkozóan, amikor a magántulajdoni rendszer hasznai meghaladják a költségeit.) Vannak ezért olyan dolgok, amelyeket érdemes nagyobb csoportok tulajdonában hagyni. Amint például a Nobel-díjas Elinor Ostrom kutatásai is bizonyították, a természeti erőforrások hasznosításának időnként a leghatékonyabb módja a „közösségi kormányzás”, amely a magántulajdonnál gyengébb jogosultságukat biztosít a közösség tagjainak, és koordinálja, ellenőrzi az egyéni döntéseket.

Bár sokak számára furcsának tűnhet, de az előzőek miatt elmondhatjuk, hogy a napjaink "mainstream" közgazdaságtana is alapvetően a javak „közösségi rendeltetéséből” indul ki. Arra keresi ugyanis - többek között - a választ, hogy mikor jobb, hatékonyabb a magántulajdon a közösséginél.