Sokan like-olják mostanában az Africa for Norway videót. Nézem, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szegény afrikaiaknak nyújtott segítségünk vajon nem ugyanilyen értelmetlen-e. (A videó készítőiben szerintem ez fel sem merült, ők egy jópofa geget akartak csinálni, amivel újabb adakozásra bírhatják a norvégokat.) Az értelmetlen és a káros támogatás mintapéldájaként, - gyakran ugyanazok, akik a harmadik világ támogatására hívnak fel - a Világbankot emelik ki, mondván, hogy a pénzügyi programjai nem segítettek a fejlődő világon, mert olyan beruházásokra kellett azokat költeni, amelyeknek nem sok értelmük volt.

De több értelme van-e a mi segítségünknek? Több értelme van-e annak, ne menjünk egész Afrikáig, amikor száraz-élelmiszert, ágyneműt küldünk a rászorulóknak, legyen szó árvízről, vörösiszap-katasztrófáról, vagy árvagyerekekről?

Kezembe akadt az alábbi videó. Egy amerikai segélyszervezet vezetője beszél arról, hogy hogyan tette tönkre a helyi vállalkozók életét az, amikor egy amerikai egyház tojásokat küldött a ruandaiaknak. Akik az adott közösségben korábban tojással kereskedtek természetesen nem bírták a versenyt az ingyen érkező áruval, csődbe mentek. 

Emlékezhetünk rá, hogy milyen nehézségekkel néztek szembe a vörösiszap-károsultak, illetve a neki segítő szervezetek, amikor  megérkezett a rengeteg adomány: tárolniuk kellett, őriztetni - ráadásul egy részének értelme sem volt ("kaptak a mindenüket elvesztettek tankönyveket, focimezt és plazmatévét is").

Hogy őszinte legyek: soha nem értettem ismerőseimet, akik büszkén mesélik, hogy adományokat fuvaroztak Erdélybe, vagy máshova. A "terepen dolgozó" (szegény gyerekeknek kollégiumot fenntartó) barátaim szokták mondani, hogy időről időre összegyűlnek és szinte már rituálisan elégetik a használhatatlan ajándékokat, adományokat. Ők panaszkodtak arra is, hogy egyszer valaki egy könyvtárat ajánlott fel. Nekik kellett volna  elszállítani, majd a kollégiumban megfelelő nagyságú szobát kiüríteni, berendezni, fenntartani, stb.

Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy a gyerek, akinek a legnagyobb kincse a játékmacija, azt adja oda. Neki valahogy el kell kezdeni a szolidaritás gyakorlását. És nem is arról beszélek, amikor a megunt ruhákat nem kidobjuk, hanem továbbadjuk azoknak, akik még használni tudják. Ez - ha tetszik ha nem - egyszerűen a hulladékgazdálkodás hatékonyabb alternatívája (vagyis olyan, amin minden érintett nyer). De ez nem a szegények felé fordulás, hanem csak (több értelemben is) melléktermék. Ha a cél nem a gyerek jóra nevelése, vagy nem a megunt dolgok minél hatékonyabb elhelyezése, hanem valóban a segítség, akkor már komoly kétségeink lehetnek az ilyen adakozással szemben.

Azzal szokták vádolni azokat, akik hozzánk hasonlóan azt gondolják, hogy a szegényekről gondoskodni a mi feladatunk (és nem az államé, a bürokráciáé), hogy paternalisták vagyunk. Én nem értem ezt az érvelést – biztos valami olyasmi van mögötte, hogy szocialista barátaink szerint, ha nem a bürokráciától jut a segítség a szegényekhez, akkor nekik meg kell alázkodniuk az adományozók előtt. (Szerintem ez pont fordítva van: a kormányzat előtt, a bürokrácia előtt kell sokkal inkább megalázkodniuk, nem a legtöbbször számukra ismeretlen, eleve névtelenségben maradó adományozók előtt.) De amikor az ilyen felajánlásokat, adományokat, ezt a fajta segítséget látom, akkor ez valóban értelmetlen paternalizmus. Nem tiszteljük ugyanis azokat, akiknek segíteni akarunk – vagyis nem fordulunk feléjük. Nem érdekel minket, hogy nekik mire van szükségük, nem gondlounk bele, hogy miként hat az életükre (milyen gondokat okoz nekik, mint a ruandaiak példáján is látjuk) a segítség, hanem csak az, hogy szerintünk mit kellene tenniük, enniük, inniuk, stb. 

Itt van ugyanis a lényeg: miért is nem pénzt küldünk? A ruandaiak, ha pénzt kapnak eldönthetik, hogy akarnak-e tojást venni. Ha igen, megveszik a helyi boltostól, akinek nem megy csődbe az üzlete a segítség miatt. A pénz nagy előnye (mint azt az alapfokú közgazdasági kurzusokon már megtanítják), hogy nagyon sok mindenné konvertálható. A pénzt nem kell szállítanunk, tárolnunk (legalábbis, amíg nem járnak sikerrel azok, akik a bankokat ki akarják kergetni a világból). ha pénzt adunk több jut belőle a valóban szegényeknek.

Persze értem én, hogy a pénzt és a pénzügyeket sokan ördögtől való dolognak tartják. Sokkal emberközelibb dolog játékmacit küldeni. De ne feledjük már el, hogy itt nem a családtagunk karácsonyi megajándékozásáról gondolkodunk, ahol a dolog értékét nem annak piaci ára adja, hanem az a személyes kapcsolat, szeretet, ami épp abban fejeződik ki, hogy megpróbáljuk kitalálni, minek is örülne! (Ha nem sikerül, akkor kap mindenkitől szamovárt...) Itt az érték nem abból fakad, hogy testre próbálom szabni az ajándékot, hiszen nem is ismerem a megajándékozottat, hanem abból, hogy valóban használni tudja.

Nem azt állítom, hogy mindig pénzt kapjanak a segélyezettek. Ha olyan dologra van szükség, amit a helyiek nem tudnak a helyi piacon elérni (vagy a máshol megszerezhetőnél, még szállítási költséggel együtt is csak drágábban), akkor persze jó, ha azt adjuk nekik. De ekkor is jobb, ha nem az adományozó, hanem az adományok célba juttatásáért felelős segélyszervezet az, aki - az információk birtokában, a támogatottak bevonásával - dönt arról, hogy mit is kellene máshol megvenni, és odaszállítani. Mert a segélyek szervezése, a segély pontos formájának kiválasztása ugyanúgy szaktudást igénylő munka, mint az esztergályosé, vagy az orvosé. Nem árt, ha az végzi, akinek megvan hozzá a szükséges tudása, információja.

Hogyan is írt erről XVI. Benedek a Caritas in veriateban?

47. […A szegény] országokban különösen fontos a szubszidiaritás elvén alapuló, megfelelően megtervezett és irányított programok előmozdítása, amelyek a jogok megerősítését célozzák, minden esetben úgy, hogy egyidejűleg biztosítva legyen a felelősség vállalása is. A fejlődést elősegítő beavatkozásokban meg kell őrizni az emberi személy központba állításának elvét, mert ő az elsődleges alany, akinek a fejlődés ügyéért felelősséget kell vállalnia. A legfőbb érdeklődésre az emberek életkörülményeinek meghatározott környezetben való javítása számít, ami által képesek lehetnek eleget tenni azoknak a kötelezettségeiknek, amelyek megvalósítását jelenlegi szükséghelyzetük lehetetlenné teszi számukra. A róluk való gondoskodás tartalma sohasem lehet elvont. A fejlesztési programoknak kellően képlékenynek kell lenniük, hogy az egyes helyzetekre alkalmazhatóvá váljanak; a segélyek címzettjeit közvetlenül be kell vonni a programok tervezésébe, és főszereplővé kell tenni őket a programok megvalósításának folyamatában. […] A megoldásoknak a helyzet, pontosabban a népek és a konkrét személyek élethelyzetének mérlegelésén kell alapulniuk. A nagy programok mellett kisebb projektekre is szükség van, mindenekelőtt pedig a civil társadalom tagjainak tettre kész mozgósítására, legyenek azok akár jogi, akár természetes személyek.