Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. (Mt6:1-4)

Kell-e örülni, hogy egy gazdag ember eladományozza vagyonának 99%-át? Persze, ha ez azt jelenti, hogy Isten felé fordul. Jézus nem azt mondta a gazdag ifjúnak, hogy add oda mindened. Hanem, hogy add el, és kövess engem! (Mt19:26, Mk10:21, Lk18:22)

De mi történjen, ha valaki úgy adja oda a vagyonát, hogy nem teszi meg a második lépést? Vagyis, ha az adományozás nem azért történik, hogy Isten felé tudjon fordulni, hanem azért, hogy "küzdjön a társadalmi igazságtalanság ellen", megnyugtassa a lelkét?

A válasz persze elsőre nyilvánvaló: a szegényekről gondolkodni minden ember kötelessége. És, ha valaki ezt a sajátjából teszi, akkor azzal legalább jó példát mutat. Elvárható a gazdag embertől, hogy figyeljen a szegényre, az elesettre, segítse azt.

Különösen fontos ez a példamutatás – teszem hozzá –, amikor a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának korát éljük. Ugyanis a vállalat ne legyen szociálisan felelős – az ember, a befektető, a részvényes, a menedzser, a munkavállaló legyen az. A sajátjából. És ne a vállalatéból. Mert ha a vállalat „szociálisan felelős”, akkor olyan pénzt ad oda, ami végső soron másnak járna (a részvényesnek, a munkavállalónak, a szerződési partnerének) – más pénzét költi olyan dolgokra, amikre a vállalati döntéshozók jónak látják. A befektetők, a munkavállalók, a beszállítók kapnak azért kevesebb pénzt, hogy a menedzsment szerint fontos társadalmi célokra jusson. Ha valaki jótékonykodni akar, adjon a sajátjából – és ne másokéból. (Természetesen lehet, hogy a vállalat a "sajátjából" ad, azért, hogy növelje a saját reputációját, hírnevét, jobb legyen a PR-ja. Ekkor viszont nincs mit ünnepelni rajta: ez egyszerűen egy ügyes, farizeusi átverés.)

Amikor a gazdag a sajátjából ad, akkor legalább példát mutat. Persze, a példaadás megköveteli azt is, hogy kürtöltessen maga előtt – ami a Tanítással ellentétes. De talán bocsánatos bűn, ha valóban a példaadás a cél, és nem a saját PR növelése. Mint a maffiózónál.

De fel kell tenni egy másik kérdést is!

Hogyan gondoskodjunk a rászorulókról? Hogyan adjunk a sajátunkból? Miért adomány adjunk? Az adományozás is prudenciát követel - az adomány kapcsán is feltehető a kérdés: mi annak a legjobb, leghatékonyabb módja. Nem csak a célt kell ünnepelni, az eszközre is figyelni kell! Nem jelentene több segítséget, ha a pénzünkből olyan (profitérdekelt) beruházásokat tennénk, amelyek munkát adnak nekik. Ha olyan innovációkat, olyan piaci javak létrejöttét támogatnák, amik révén olcsóbban kielégíthetik szükségleteiket? Ne feledjük: ha valaki profitérdekelt beruházásokat tesz, azzal is adományozhat. Előírhatja például a cégnek, amelybe befektet, hogy ne egyszerűen a profitot maximálja, hanem mondjuk, jobb minőségű termékeket állítson elő, jobb szerződéseket kössön a partnerekkel, a munkavállalókkal, mint amit a piaci verseny megkövetel. Ez is adományozás. És ekkor is a sajátjáról (a befektetéséről) dönt.

Régóta mondja a közgazdászok jó része, hogy a szegényekről való gondoskodás legjobb módja nem az, ha a támogatásukhoz szükséges pénzt, erőforrást elvesszük a gazdagoktól (vagy akár ők „önként” lemondanak róla – hogy a társadalmi nyomás, a PR-igények miatt hozott ilyen döntések mennyire önkéntesek, az érdekes filozófiai kérdés; szerintem nem azok). Hanem az, ha kereskedünk velük. Mondta ezt már Adam Smith is. De mondta ezt II. János Pál is: „Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elől elzárják a fejlődés útját. […] Úgy illik, hogy a leggazdagabb országok teremtsék meg annak lehetőségét, hogy a legszegényebbek bekapcsolódhassanak a nemzetközi életbe, és hogy a leggyengébbek is élni tudjanak ezekkel a lehetőségekkel, miután megfelelő erőfeszítéseket tettek és meghozták a szükséges áldozatokat, biztosították polltikai rendszerük és gazdaságuk stabilitását, kialakítva a jövőjükre vonatkozó elképzelésüket, dolgozóik szakmai színvonalának emelését, felelősségük tudatában lévő és hatékonyan működő vállalkozók képzését.” (Centesimus Annus 35.)

Persze, ha beruházunk, ha kereskedünk, és ezen keresztül támogatunk, akkor biztos nem lesz kürtölés előttünk, körülöttünk…

PS. És persze ne feledjük azt sem, hogy az egyház azt is mondja szakadatlanul: a szegények és az elesettek felé való forduláskor a teljes ember felé kell fordulni, vagyis a támogatás során soha nem szabad csak a "társadalmi igazságosságot" szem előtt tartani, hanem az ember isteni dimenzióira, ha tetszik a „humánökológiára” is figyelni kell. Mert az, aki kincset ad a földön, az nem követelheti meg ezért cserébe (de még csak indirekt módon sem okozhatja azt), hogy le kelljen mondani arról a kincsről, amit a mennyben halmozhatnánk fel, ahol azt „nem rágja moly és nem marja rozsda”. (Mt6:20)

Kép: "Jézus és a gazdag ifjú" örmény szentkép http://armenianstudies.csufresno.edu/iaa_miniatures/image.aspx?index=0180