A HVG legutóbbi címlapsztorija a totalitárius diktatúrák zsigeri keresztényellenességét villantja fel.

„Unokáink is fogják bánni” című, név nélkül közreadott cikkében a gazdasági (?) újság a Szabad Népet megszégyenítő módszerességgel leplezi le a klerikális reakció – ezúttal a közoktatást sújtó – mesterkedéseit. Az „oknyomozó” szerző ugyanis a Google segítségével kimutatta, hogy a januártól hatályos új oktatási törvény alapján hivatalba lépő 198 tankerületi felügyelőből 15, azaz tizenöt „nyilvános felekezeti kötődéssel” rendelkezik. Az írás kifejezett gyengeelméjűsége miatt (a listára kerülést énekkari szereplés éppúgy megalapozhatta, mint egyházi intézményben való oktatás) a Pulitzer-díj esélyeinek latolgatása egyelőre korainak tűnik. Állami tisztségviselők vélt vagy valós egyházi kötődésének politikai célú felhánytorgatása esetén azonban nem lehet szó nélkül elmenni a történelmi párhuzamok mellett.

A listázás apropóján rögtön felidézhető a francia Émile Combes kormányához fűződő „cédulaügy” („affaire des fiches”), amely a XX. századi egyházüldözés egyik első emblematikus eseménye volt. A radikális baloldal huszonöt éve tartó katolikusellenes jogalkotása már papok és szerzetesek százait kényszerítette hivatásuk elhagyására (vagy száműzetésbe), amikor 1904 októberében kiderült, hogy az állami szintű egyházüldözés a hadsereget sem hagyta érintetlenül. A hadügyminisztérium ugyanis évekig titkos adatgyűjtést folytatott a tisztek hitéleti tevékenységéről (miselátogatás, hitoktatáson való részvétel stb.), és az ezt rögzítő „cédulák” alapján akadályokat gördített a vallásos katonatisztek előmenetele elé. A botrány nyomán kialakuló közfelháborodás 1905 februárjára a Combes-kormány lemondásához vezetett.

A kommunista diktatúrák történelmi egyházakhoz való viszonyáról könyvtárnyi irodalom született, bár a teljes szomorú valóság bemutatására valószínűleg még egyszer ilyen terjedelmű tudományos mű sem lenne elegendő. A totalitárius rendszerek szempontjából az egyházi személyek és a felekezeti élet aktív résztvevői (az aktivitás bizonyítására gyakran elég volt a gyermekek hittanra való beíratása) felforgató elemnek, az osztály nélküli társadalom megvalósulását eredményező társadalmi rend belső ellenségeinek minősültek. Így természetszerűen váltak a deportálások (ld. Anne Applebaum: A Gulág története c. művében a szovjetek által megszállt területek módszeres kiürítéséről írottakat), kitelepítések, koncepciós perek és egyszerű gyilkosságok elsődleges célpontjaivá. Magyarországon a pártállam keresztényellenes beállítottsága egész a rendszerváltozásig megmutatkozott, bár a diktatúra kései időszakára a hangsúly a fizikai megsemmisítésről a megfigyelésre, megfélemlítésre (pl. hittancsoportok rendszeres rendőri igazoltatása) és a vallásos személyek érvényesülésének megakadályozására (pl. gimnáziumi vagy egyetemi felvétel megtagadása, vezetői állások betöltéséből való kizárás) tolódott el.

A misére járó katonatisztek listázásában és a kommunista diktatúrák egyházi személyekkel és hitéletet élőkkel szemben elkövetett visszaéléseiben közös elem a vallás gyakorlásával kapcsolatban megnyilvánuló elemi gyanakvás. Normális elme számára a hit megvallása, vallási, karitatív vagy kulturális közösségekben való részvétel pozitívum, hiszen hozzájárul egy szereteten és bizalmon alapuló, nyitott társadalom kialakulásához. A világ jobbításán fáradozó bolsevikok számára azonban köztisztség vállalását kizáró ok, hiszen a haladás ellenségeitől mi más is várható, mint a közintézmények manipulálása, retrográd eszmék közéletbe csempészése. Ugyanerre a gyanakvásra épül (és épít) a politikai hecclappá züllött HVG cikke, bár ez utóbbi listázási szempontjait tekintve talán még szellemi elődein is túltesz.

A HVG listázásával kapcsolatban néhány napig tartható lett volna egy olyan jóhiszemű magyarázat, hogy talán „csak” műveletlenségből eredő túlkapásról, a politikai propagandista elvakultsága okozta tapintatlanságról van szó. Az újság főszerkesztő-helyettesének megszólalása azonban minden kételyt eloszlat: a vallást magánügynek, azt viszont „egy szekularizált országban közügynek és alapvető elvárásnak tekintik, hogy az állami közoktatást ne politikailag elfogult, illetve a vallásos nevelés iránt elkötelezett vezetők irányítsák”. A régi lemez forog újra: a vallás magánügy, de akiről kiderül, hogy templom közelében járt, egyházi intézménynél dolgozott, vagy akár csak beugrott kisegíteni a református énekkar szoprán szólamát, az bizony ne is álmodjon köztisztség betöltéséről.

Szerencsés kor az, amelyben a felekezet alapján listázó gonoszság nem gyakorolhat az állampolgárok életét befolyásoló közhatalmat. Bízzunk benne, hogy kitart, és mind a tanfelügyelők sorát, mind a közösség szolgálatának más területeit egyre nagyobb számban fogják színesíteni a különböző felekezeti, jószolgálati, művészeti és más társadalmi szervezetek iránt elkötelezett emberek.

(kép: catholic memes)