Véget ért a 2015-ös Nobel díjazott megnevezési sorozat. A közgazdasági Nobel díjat Angus Deaton, princeton-i professzor nyerte. Az illetékes bizottság szerint a Skóciában született professzor három területen mutatott kontribúciójával érdemelte ki a Nobel díjat: (1) A kereslet becslése, (2) A fogyasztás időbeni változása (3) A jólét és szegénység mérése. A legfontosabb közös tulajdonság mindezek mögött a hozzáállás, amely szerint a mérés számít, "fejldődés nem vitatható meg koherens definíciókat és azokat támogató tények nélkül" (lásd az Economist vonatkozó cikke) és ehhez azonban szükséges a sokaság sokszínűségének megértése, az egyes egyének viselkedésének, eltérésének felmérése. 

A mélyebben érdeklődő, közgazdasági egyenletektől sem ódzkodó olvasók a Nobel díj oldalán részletesebben olvashatnak az úgynevezett haladó információk között. Most én csak néhány gondolatot emelnék ki. 

(1) A kereslet a közgazdaságtan egyik sarokköve. Kereslet és kínálat együtt határozzák a végső allokációt, a végső kereskedett javakat. Egyszerűen fogalmazva hiába tojt a tyúkunk egy tojást (kínálat), ha nincs rá kereslet, akkor az ára 0 lesz. Sokáig a közgazdaságtan kizárólag aggregált keresleti függvényeket használt, ennek a fejlesztésébe illeszkedik Deaton professzor és Muellbauer nevű kollégájának kutatása. Létrehozták az úgynevezett Majdnem Ideális Keresleti Rendszer (Almost Ideal Demand System - AID). Ennek lényege, hogy bár a fogyasztók preferenciáinak kezelését/ modellezését kényelmessé teszi, ha azonos formában felírhatóként kezeljük, de a valóságot az tükrözi, ha engedjük olyan paraméterek meglétét, amik heterogenitást adnak a fogyasztóknak (pl. demográfiai tényezők, életkor, háztartás méret stb. okán). A közgazdaságtant gyakran vádolják azzal, hogy egyszerűen azonos, "kocka" haszonmaximalizáló embereket feltételez és ha jó indulatot feltételez valaki, akkor is csak annyit mond, hogy semmi köze a valósághoz. Erre nekem mindig az a reakcióm, hogy sok-sok okos gondolkodónak nem lehet az az érdeke, hogy ne a valóságot kutassák, a valóság pedig sokszínű. Deaton professzor modellfeltételezése és annak empirikus (valós adatokon alapuló) elemzése is ezt bizonyítja.

A fogyasztás időbeli alakulása kapcsán egyrészt fontos eredmény az úgynevezett Deaton paradoxon "felfedezése": a fogyasztás szintje sokkal kevésbé változékony, mint az aktuális jövedelem változékonysága. Kiemelte, hogy aggregálási problémák jelentkeznek: például egy sokk hatása aggregált, teljes gazdaság szintjén sokkal hosszabban elnyúló, mint egyén szintjén. 

A fejlődő országokban a szegénység, jólét vizsgálatához leginkább a felmérés alapú elemzésekkel járult hozzá Deaton professzor. Rávilágított arra, hogy alapvetően a gazdasági növekedés segíthet a nyomor felszámolásában, és bár a segélyeknek nagy szerepe volt egészség javításban, de tartós megoldások a gazdaság saját kapacitásainak növelésén keresztült jelentkezhetnek. Victor Claar professzor a Henderson Egyetemről az Acton Intézet oldalán egyszerűen úgy foglalta össze a friss Nobel-díjas kontribúcióját, hogy "There is No Such Thing as ‘The Poor’"  Nehéz magyarul azt visszaadni, de nagyjából azt jelenti, hogy "nincs olyan fogalom, hogy "A Szegény Réteg"", hanem szegény emberek vannak. Emberek, egyedi sorok. Ezért fontosak a felmérések, amelyek ezt a diverzitást segíthetnek feltárni. Sokszor látjuk borúsan a világot, miközben azért például a Világbank friss jelentése azt mutatja, hogy az elmúlt időszakban is csökkent a mélyszegények aránya, az elmúlt 25 évben pedig látványosan (lásd pl. itt), de persze még mindig sok. Zárásként feltehetjük a kérdést: Hogy tudunk segíteni? A friss közgazdasági Nobel díjas a következőt fogalmazza meg e kapcsán  "The Great Escape: Health, Wealth, and the Origins of Inequality" című könyvében “A gazdasági növekedés a motor a nyomorból és a jelentős elszegényedésből való kitörésre."