"A tévedés, mint az előbbiekben láthattuk, az emberi szabadságról alkotott felfogásban rejlik, amely ezt a szabadságot eloldja az igazság iránti engedelmesség kötelékéből, és ezzel együtt az alól a kötelezettség alól is, hogy tiszteletben kell tartani mások jogait. Ebben az esetben a szabadság az önszeretettel azonos, egészen az Isten és a felebarát megvetéséig..."

A 17. pont a szabadság személyes jellegének himnuszával kezdődik, majd ismét az irigység a témája, annak kiváltó okai, illetve - ezúttal már nem csak a társadalmat, hanem az egyes ember üdvét, szabadságát is korlátozó - következményei kerülnek terítékre.

A vastagon szedett szöveg a Centesimus Annusé, a normál betűvel írott a kommentárunké.

17. Ha az enciklikát Leó pápa gazdag tanításának összefüggésében szemléljük,[i] láthatjuk, hogy lényegében egy nagy horderejű gazdasági-társadalmi tévedés következményeit tárja föl. A tévedés, mint az előbbiekben láthattuk, az emberi szabadságról alkotott felfogásban rejlik, amely ezt a szabadságot eloldja az igazság iránti engedelmesség kötelékéből, és ezzel együtt az alól a kötelezettség alól is, hogy tiszteletben kell tartani mások jogait. Ebben az esetben a szabadság az önszeretettel azonos, egészen az Isten és a felebarát megvetéséig; ez az önszeretet az egyén érdekeinek korlátlan érvényesítéséhez vezet, és az igazságosság semmiféle követelményére sincs tekintettel.[ii]

Ennek a tévedésnek szélsőséges következményei megjelentek a Európát és a világot 1914 és 1945 között megrázó háborúk tragikus egymásutánjában. Ezeket a háborúkat a szélsőséges militarizmus és nacionalizmus, valamint a hozzájuk kapcsolódó, különböző formákat öltő totalitarizmus robbantotta ki. Olyan háborúkról van szó - polgárháborúkról és ideológiai háborúkról -, amelyeket az osztályharc robbantott ki. Ha kisebb lett volna a gyűlölet és az irigység, amely nemzetközi szinten és országokon belül a szociális igazságtalanságok miatt felhalmozódott, bizonyára nem következett volna be az a pusztítás, amely a nagy nemzetek minden erejét felőrölte, s amelyben megsértettek mindent, ami szent és egész népek, társadalmi csoportok kiirtására hoztak döntéseket. Különösen a zsidó népről emlékezünk meg itt, amelynek szörnyűséges sorsa jelképe lett annak az eltévelyedésnek, amelybe az ember sodródhat, ha Isten ellen fordul.

A gyűlölet és igazságtalanság azonban csak akkor kerít hatalmába egész nemzeteket, csak akkor ösztönzi őket cselekvésre, ha olyan ideológiák szentesítik és szervezik őket, amelyek inkább az előbbiekre épülnek, és nem az emberről szóló igazságra.[iii] A Rerum novarum kezdetű enciklika küzdött a gyűlölet ideológiái ellen és megmutatta, mi módon lehet véget vetni az erőszaknak és irigységnek az igazságosság révén. Bárcsak ezeknek a borzalmas eseményeknek az emléke irányíthatná az embereket cselekedeteikben, és különösen a népek felelős vezetőit napjainkban, amikor más igazságtalanságok új gyűlöletet táplálnak, és új ideológiák jelennek meg a látóhatáron, amelyek dicsőítik az erőszakot!

***

A szabadság helyes értelmezéséről többször szóltunk már, többször láthattuk, hogy az nem képzelhető el az Istennel való kapcsolat nélkül. A 17. pont ennek egyértelmű kimondásával kezdődik. Ehhez képest a pont további részei igazából mellékesek is.

Némileg önmagát ismétli a szöveg, ismételten a szocializmus irigység- és gyűlölet-alapjára hívja fel a figyelmet, azt ítéli el. Megtette ezt már a 12. pontban. Ami itt új, az az irigység – amelyről fenn láttuk, hogy igen szoros kapcsolatban van a szocialista tanokkal – és a szabadságkorlátozás, a személyiség korlátozásának összekapcsolása. Ahol gyűlölet és irigység van, ott nem csak szocializmus lesz előbb-utóbb (mint a 12. pontnál kimutattuk), hanem a szabadság és a személyiség kerül veszélybe, hiszen az irigy ember a másik jogairól (magántulajdonhoz való jogáról), személy voltáról feledkezik el.

Ugyanakkor II. János Pál ezúttal is kiemeli, hogy az irigység nem csak a szegények, az irigyek bűne miatt alakult ki, hanem ehhez hozzájárult a társadalomban tapasztalt igazságtalanság is. Mindkét hiba, mindkét bűn kezelendő. Kis túlzással szinte halljuk a mögöttes gondolatot: mindenkinek van a saját háza előtt sepergetni valója, ne a másik hibáit vegye számba.