A nyolcvanadik születésnapját ünneplő piarista paptanárt, irodalmárt, Jelenits Istvánt ezen, blogunk tematikájába vágó, rövid írásával köszöntjük.

A prófétaság klasszikus korszakában a próféták hasonlítottak ahhoz a tanítóhoz, aki egy osztályt oktat és fegyelmez. Normális körülmények között ennek a tanítónak nem kell egyenként figyelnie a keze alatt növekedőkre, még nevüket is el-eltévesztheti. Az a fontos, hogy az osztályban csend és rend legyen, hogy menjen a munka a maga egyenes útján. Ha valaki lármát csap, figyelmeztetni kell, ha közhasznú dolgot művel, érdemes megdicsérni, de megjegyezni nem szükséges semmit, aki ma megrovást kapott, holnap talán dicséretben részesül, s fordítva.

Ezekiel a babiloni fogság idején élt, tevékenykedett, azok között, akiket száműzetésbe hurcolt a nagykirály. Izrael, Júda nincs többé. Nincs nép, amelyhez Jahve korholó vagy biztató üzenetével fordulni lehetne. A próféta föladata módosul: egyenként kell számon tartania azokat, akiknek sorsát, életét tekintetével követni tudja. Küldetése a történelem forgatagába sodródott egyesekhez szól, őket kell Isten törvényére emlékeztetnie, bennük kell a felelősségtudatot fölébresztenie.

A klasszikus korszak prófétái nemegyszer királyok haragját vagy a közvélemény elutasítását vonták magukra azzal, hogy megalkuvás nélkül hirdették Jahve üzenetét. Ezekielnek azzal kell számolnia, hogy a kallódó egyesek közt lesznek majd sokan, akik nem hallgatnak rá. Isten nem kecsegteti fölemelő sikerrel. Benne is a felelősségtudatot ébreszti föl. Nem a szétszóratásban élők üdvösségéért vagy vétkekben való megátalkodásért felelős: mások helyett nem dönthet, nem gondolkodhatik. Az azonban rajta áll, hogy Isten üzenetét világosan és hatalmasan eljuttassa a „címzettekhez”, s ha ebbe belefárad, mégis rajta kérik számon azoknak sorsát, akik miatta vesztek el.

Napjainkban – a közelmúlt individualista szemléletmódját magunk mögött hagyva – az élet minden vonatkozásában a közösség fontosságát szoktuk hangsúlyozni. Nem is ok nélkül. Mégis baj volna, kivált a természetfölötti élet területén, ha – mint mondani szokták – átesnénk a ló túlsó oldalára. Amit a kinyilatkoztatás története a szétszóratás korának szélsőséges helyzetében tisztázott, az mindvégig érvényes és igaz. Az élet és az üdvösség közösségben hagyományozódik, de végső soron a személyiség legbelső állásfoglalásán dől el. S a próféta: pásztor küldetése is személyekhez szól. Közösséget kell irányítania, de úgy, hogy közben egyenként számon tartsa a rábízottakat, s ha szükséges nevükön szólítsa őket.

Jelenits István: Közös sors, egyéni felelősség. In: Kinyilatkoztatás és emberi szó. Új Ember, Bp. 1999, 201-202. o. Kép forrása: a magyar piarista rendtartomány Facebook-oldala.