"Sajnos még ma is találkozunk munkaadók és munkások közt megkötött szerződésekkel, amelyek nélkülözik a legelemibb igazságosságot olyan területeken, mint a kiskorúak vagy a nők foglalkoztatása, a munkaidő megállapítása, a megfelelő munkakörülmények és a méltányos bérezés."

A Centesimus Annus 8. pontjának elemzésével folytatjuk a kommentárt, amely az előző pontot folytatva a munkaviszony alapelemeivel foglalkozik, kiemelve, melyek azok az elemek, amelyek nem lehetnek egyszerűen a munkaadó és a munkavállaló szabad megállapodásának alávetve.

A vastagon szedett szöveg az enciklika szövege, a normál betűvel szedett a kommentárunké.

8. Nyomban ezután a pápa kinyilvánítja a munkásnak, mint személynek egy másik jogát. A „méltányos bérre” vonatkozó jogról van szó, egy olyan jogról, amelyet nem lehet átengedni „a felek szabad megegyezésének, mintha a munkaadó, miután kifizette a szerződésbe foglalt bért, ezzel eleget is tett volna kötelezettségeinek, és nem lenne semmilyen más feladata”.[i]

Az államnak – mondották abban a korban – nem áll hatalmában beavatkozni ezeknek a szerződéseknek megkötésébe, legfeljebb annyiban, hogy őrködik annak betartása fölött, amiben kifejezetten megállapodtak. Ezt a munkaadó és a munkás közötti kapcsolatról vallott tisztán pragmatikus és a könyörtelen individualizmus által áthatott felfogást szigorúan bírálja az enciklika, mert az ellentmond a munka kettős – személyes és szükséges – jellegének. Valóban, ha a munka személyes jellegénél fogva az egyén azon képességei közé tartozik is, amelyekkel szabadon rendelkezik, szükséges jellegénél fogva meghatározza az a súlyos kötelesség, hogy mindenki „tartozik fenntartani az életét”.

„Ebből a kötelezettségből – állapítja meg a pápa – szükségszerűen következik az a jog, hogy az ember megszerezze magának mindazt, ami a létfenntartáshoz elengedhetetlen, amit a szegények csak munkájuk béréből tudnak biztosítani.”[ii]

A bérnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a munkás és családja megéljen belőle. Ha a munkás „a szükségtől kényszerítve vagy a még rosszabbtól való félelmében elfogad nagyon kemény feltételeket, amelyeket egyébként nem áll módjában elutasítani, mert a munkaadó, vagy aki a munkát felkínálja, kényszeríti rá, akkor erőszakot szenved, amely ellen az igazságosság tiltakozik”.[iii]

Adja Isten, hogy ezeket a szavakat, amelyeket az úgynevezett „vad kapitalizmus” kialakulása idején írtak le, ne kelljen ma ugyanolyan szigorral megismételni! Sajnos, még ma is találkozunk munkaadók és munkások közt megkötött szerződésekkel, amelyek nélkülözik a legelemibb igazságosságot olyan területeken, mint a kiskorúak vagy a nők foglalkoztatása, a munkaidő megállapítása, a megfelelő munkakörülmények és a méltányos bérezés. Megtörténik az ilyesmi az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó nemzetközi nyilatkozatok és konvenciók ellenére,[iv] sőt a különböző államok törvényei ellenére is. A pápa a „közhatalom” „szigorú kötelességévé” tette, hogy lelkiismeretesen törődjék a munkások jólétével, mert ennek elmulasztásával sértenék a jogszerűséget, és a pápa nem riadt vissza attól sem, hogy „osztó igazságosságról” beszéljen.[v]

***

Az előző pontban elkezdett gondolat pontosítására kerül itt sor: a munkaszerződés sok szempontból eltér egy klasszikus szerződéstől. Az enciklika itt veszi sorra, hogy mely esetekben kell a szerződéseket felülírni, pontosabban a kikényszerítésüket elutasítani a személyiség védelmében.

A közgazdaságtan jónéhány olyan esetet ismer, amikor a szerződések kikényszerítését el kell utasítani. (Magyarul lásd például Cooter - Ulen Jog és közgazdaságtan című tankönyvének 7. fejezetét, vagy itt vagy itt.) Ilyen az, amikor a szerződést kényszer hatására írja alá az egyik fél. Ilyen az, amikor nem is érti, hogy mit ír alá – amikor információja vagy tudása nem elegendő a szerződés hatásainak felméréséhez. Ilyen az, amikor a szerződés másokra, azt alá nem írókra is káros hatással van.

Az enciklika ezen része ugyan csak az eseteket sorolja fel, de nyilvánvaló a kapcsolat ezekkel az indokokkal. A Rerum Novarumból idézett helyről egyértelművé válik, hogy a munkaszerződések kapcsán elsősorban a kényszer problémájától fél. Érdemes ezen a ponton felidézni, hogy a közgazdaságtan, mint ahogy hagyományosan a jog és az erkölcsi érzék is a kényszer két formáját különíti el. Különbséget látunk a között, hogy egy szerződő fél erőszakkal, fenyegetéssel kényszeríti a másikat a szerződés elfogadására, vagy pedig egy olyan szükséghelyzetben tesz neki ajánlatot, amelyet nem ő idézett elő. Az előbbi egyértelműen elítélendő, az utóbbi azonban nem feltétlenül: az ajánlat ugyan lehet igen kedvezőtlen, de egy nagyobb bajtól óvhatja meg az azt elfogadó felet.

A munkaviszony kapcsán az utóbbi probléma merülhet fel: a munkaajánlat igazából segítség, csak az a kérdés, hogy a munkavállaló (adott esetben, de nem mindig!) szorult helyzetével nem él-e vissza a munkaadó. A joggazdaságtani elemzésekből egyértelmű, hogy a szükséghelyzetben kötött szerződés elfogadható: amennyiben nem így lenne, akkor sokan nem találnának maguknak még az adott feltételekkel sem munkát, segítséget, semmi nem óvná meg őket a még nagyobb bajtól. A közgazdasági elemzés szükséghelyzet esetén e két hatás együttes mérlegelését javasolja: ösztönzi-e az ajánlattételt (vagyis azt, hogy valaki segítséget, munkát kínáljon), másrészt viszont a szorult helyzetben levő embert megfelelően védi-e.  

Érdemes azonban itt visszautalni az előző pontra: a munkaviszony itt felsorolt speciális problémái kapcsán nem a Rerum Novarumból átvett szükséghelyzet-érvelés az egyetlen érv a munkaviszony szabályozása mellett. Ugyanilyen fontos az is, hogy a munkavállaló megfontolt döntést hoz-e. A Katolikus Egyház társadalmi tanítása számára ez utóbbi talán még fontosabb: mindegy, hogy mi viszi rá a munkavállalót a munka elfogadására, az semmiképpen nem szolgálhatja az ő érdekeit, ha akadályozza, hogy az ember személyként élhessen. És itt nem csak az itt felsorolt szociális kérdésekre kell gondolni, hanem a Rerum Novarumban a munkaviszony kapcsán külön kiemelt vallásszabadságra is.

Bár úgy tűnik, hogy a szöveg nem számol a szabályozás problémáival, de az idézett bekezdés utáni szövegrészben maga a Rerum Novarum is kitér arra, hogy rendkívül óvatosan, a konkrét helyzet körülményeire tekintettel kell alkalmazni a javasolt elvet. (A munkaviszony kooperációként, szerződésként való felfogásának kimondásával a Centesimus Annus is szembenéz ezzel. Sőt, a következőkben bőségesen látunk majd érveket az állami szabályozás ellen is.) Ebben nem tér el a klasszikus közgazdaságtan állításaitól, amelyek bizonyos – elsősorban a termékpiac jellemzői, illetve a két fél, a munkaadó és a munkavállaló tájékozottsága alapján meghatározható – esetekben az itt felsorolt munkavédelmi, minimálbér-szabályozásnak kifejezetten a két fél közötti kooperációt elősegítő szerepét emeli ki. (Lásd erről magyarul az elérhető legjobb munkaügyi tankönyv, Ehrenberg - Smith: Korszerű munkagazdaságtan vonatkozó fejezeteit, vagy a munkaügyi szabályozás joggazdaságtani elemzését például itt.) A játékelmélet bizonyítja: bizonyos kérdések kizárása, vagyis a megtárgyalandó kérdések korlátozása bizonyos esetekben kifejezetten segítheti a megállapodás elérését – más kérdés, hogy tudni, kell, hogy ezen egyéb pontokban az a fél, aki számára az eleve adott feltételek nem megfelelőek, kemény kompenzációt fog kérni.