„A pápa szándéka kétségtelenül a béke helyreállítása volt, és az enciklika korabeli olvasójának nem kerülhette el a figyelmét, hogy felhívásában milyen nyíltan ítélte el az osztályharcot. De nagyon is tudatában volt annak a ténynek, hogy a béke az igazságosság alapjára épül…”

A mostani részben a Centesimus Annus 5. pontját elemezzük. Ebben egyrészt a béke, a kooperáció, másrészt az egyház társadalmi tanításának feladata (pontosabban annak egy lehetséges értelmezése) kerül a középpontba.

A vastaggal szedett az enciklika szövege, azt követi a mi kommentárunk.

5. A pápa által vizsgált „új dolgok” mindennek voltak nevezhetők, csak jónak nem. Az enciklika első pontja kemény szavakkal írja le az „új dolgokat” (erről kapta különben a nevét is): „Ha már egyszer feltört az új dolgok utáni vágy, amely hosszú ideje nyugtalanítja az államokat, számítani lehetett rá, hogy a változások szomjúhozása a politikai területről átterjed a gazdaság szomszédos szférájába is. Valóban fejlődött az ipar, és teljesen megújultak módszerei. Megváltoztak a kapcsolatok munkáltató és munkás között, a gazdagság kevesek kezében összpontosult, és a nagy többség nyomorba jutott. Növekedett a munkások öntudata és szorosabb egységet valósítottak meg egymás között. Mindez, hogy ne is beszéljünk az erkölcsök megromlásáról, a konfliktus kirobbanását eredményezte”.[i]

A pápa és vele az Egyház, akárcsak a polgári közösség, egy konfliktus által megosztott társadalommal állott szemben, s ez a konfliktus kemény és embertelen volt, mivel nem ismert sem szabályt, sem törvényt. A tőke és a munka közötti konfliktus volt ez, vagy ahogyan az enciklika mondja: a munkáskérdés. A pápa nem habozott véleményt mondani az akkori kiélezett helyzetben jelentkező konfliktusról.

Ebből adódik az első gondolat, amelyet az enciklika napjainkra vonatkoztatva sugall. Szemben találva magát egy konfliktussal, amely az embereket - egyrészről azokat, akik puszta létükért küzdöttek, másrészről azokat, akik dúskáltak a javakban -, mondhatni, „farkasként” állította szembe egymással, a pápa nem habozott latba vetni tekintélyét „apostoli küldetése” tudatában,[ii] vagyis a Jézus Krisztustól kapott megbízatás erejében, hogy „legeltesse a bárányokat és a juhokat” (vö. Jn 21,15-17) és hogy „oldjon és kössön a földön” (vö. Mt 16,19) a mennyek Országáért. A pápa szándéka kétségtelenül a béke helyreállítása volt, és az enciklika korabeli olvasójának nem kerülhette el a figyelmét, hogy felhívásában milyen nyíltan ítélte el az osztályharcot.[iii] De nagyon is tudatában volt annak a ténynek, hogy a béke az igazságosság alapjára épül: az enciklikának éppen az volt a leglényegesebb tartalmi része, amely megjelöli az igazságosság alapvető feltételeit a korabeli gazdasági és társadalmi viszonyok között.[iv]

XIII. Leó, elődeinek nyomdokain, ily módon maradandó példát állított az Egyház elé: bizonyos adott emberi körülmények között - egyéni és közösségi, nemzeti és nemzetközi szinten - az Egyháznak fel kell emelnie szavát. Valóságos tanítást, tanrendszert alakít ki, amely lehetővé teszi számára, hogy elemezze a társadalmi valóságot, véleményt mondjon róla, és irányelveket szabjon meg a felmerülő problémák megoldására.

XIII. Leó idejében egy ilyen, az Egyház jogait és kötelességeit taglaló koncepció még messze volt az általános elismertségtől. Valójában két irányzat uralkodott: az egyik erre a világra és erre az életre irányult, és a hit idegen volt számára; a másik egyoldalúan a túlvilági üdvösségre irányult, és nem adott megvilágítást, sem eligazítást a földi életre vonatkozóan. A Rerum novarum kibocsátásával a pápa mintegy „honosította” az Egyházat az emberek és az államok változó közéleti viszonyai között. A későbbiekben ez még inkább megerősítést nyert. Az Egyház szociális tanításának meghirdetése és terjesztése valóban hozzátartozik evangelizációs küldetéséhez, lényeges része a keresztény üzenetnek, mivel ez a tanítás feltárja ennek az üzenetnek konkrét követelményeit a társadalmi életben, és a mindennapi munkát és az igazságosságért folytatott harcot belehelyezi a Megváltó Krisztusról való tanúságtételbe. Ugyanakkor az egység és a béke forrása is azokkal a konfliktusokkal szemben, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek gazdasági és szociális téren. Ezáltal úgy lehet megélni az új helyzeteket, hogy nem éri sérelem az emberi személy transzcendens méltóságát sem önmagunkban, sem ellenfeleinkben, és meglelhető a helyes megoldások útja.

Ennek az iránymutatásnak a helytállósága száz év távlatából alkalmat nyújt nekem arra, hogy hozzájáruljak a „keresztény szociális tanítás”-hoz. Számos alkalommal hangsúlyoztam, hogy a modern világnak sürgősen szüksége van az „új evangelizációra”, melynek lényeges elemei közé kell számítani az Egyház szociális tanításának a meghirdetését. Ez a tanítás, akárcsak XIII. Leó idejében, képes megmutatni a helyes utat, amelyen haladva választ adhatunk a jelen nagy kihívásaira, miközben az ideológiák lejáratják magukat. Mint annak idején Leó pápa tette, meg kell ismételnem, hogy az evangélium nélkül egyrészt nem oldható meg a „szociális kérdés”, másrészt pedig az „új dolgok” benne találhatják meg igazságtartalmukat és a helyes erkölcsi alapot.

***

Ebből a pontból két elemet érdemes kiemelni, megfontolni: a konfliktus értékelését és az Egyház feladatértelmezését.

A Rerum Novarum fő kérdése kétségkívül a munkáskérdés, vagyis a tőke és a munka közötti – akkoriban érzékelt – konfliktus. Azzal ugyan vitatkozhatunk, hogy a konfliktusról akkoriban élő kép helyes volt-e, vagy puszta félreértés, politikai célok által gerjesztett feszültség, de az kétségtelen, hogy a XIX. század végi munkásmozgalmat ez az ellentét hajtotta. A szocialista megoldások felé. Éppen ezért tartotta fontosnak XIII. Leó és őt megelőzően, illetve őt követően az Egyház többször is kiemelni, hogy maga a konfliktus ugyan nem önmagában baj, sőt időnként a konfliktus kifejezetten üdvözlendő is lehet (lásd bővebben majd a 14. pontban), de a cél mégis a béke helyreállítása, a konfliktus felszámolása. Az Egyház tanítása a „munkáskérdésben” – de az egyéb konfliktusok kapcsán is – a megoldást az együttműködésben látja. Az együttműködés, amely a Rerum Novarumban még valóban elsősorban a munka és a tőke (közgazdaságilag pontosabban a munkás, munkavállaló és a munkaadó) közötti viszonyban jelenik meg, de a Centesimus Annusban már átfogóbb, szinte a teljes társadalmi életet átfogó értelmet nyer. A béke (mögötte pedig az együttműködés) kapcsán érdemes kiemelni, hogy az csakis igazságos béke (igazságos együttműködés) lehet. A későbbiekben (CA 18) a kérdés a nemzetek közötti viszony kapcsán még visszatér – ott már teljesen nyíltan az igazságos háború (igazságos konfliktus) keresztény elméletét idézve, de nem nehéz az igazságos háború modelljét itt (és a későbbiekben a munkavállalók ellenállási, szervezkedési jogai kapcsán) is felismerni.

II. János Pál a Rerum Novarumhoz köti az Egyház társadalmi tanításának „honosítását”, vagyis annak felismerését, hogy az egyháznak igenis fel kell emelnie a szavát társadalmi (mint majd később látjuk: elsősorban erkölcsi és nem elosztási, gazdaságpolitikai) kérdésekben. A gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért is lenne joga és kötelessége az Egyháznak ilyen kérdésekben megnyilatkozni, itt talán a nem hívők (vagyis a kérdezők) számára kevésbé hangsúlyos még a válasz. Itt még a korban bevett fogalmakkal, elsősorban az igazságosságból próbálja a kötelezettséget levezetni, de már megjelenik az az elem, ami a szövegben kérőbb nagyobb hangsúlyt kap: a kereszténységnek a realista emberkép, a személyiségről kialakult kép miatt joga és kötelessége társadalmi kérdésekben szót emelni. A társadalmi valóság elősegítheti, vagy éppen megakadályozhatja a személyt abban, hogy a keresztény hit szerinti céljait szabadon elérhesse. Amennyiben az egyház ilyen társadalmi jelenségekkel szembesül, akkor azok ellen szót kell emelnie.

A választ XVI. Benedek bővíti majd tovább a Caritas in Veritate-ban: a keresztény személyiség alapja a szeretet. A másikat szeretni azt jelenti, hogy a másikban a személyt ismerjük fel. Ha a keresztény hit személyről alkotott képét nem ismerjük, akkor a másikat csak tévesen szerethetjük, nem valódi java felé közelítjük:  

Csak az igazságban ragyog fel a szeretet és válhat hitelesen megélhetővé. Az igazság az a fény, amely értelmet és értéket ad a szeretetnek. Ez a világosság egyszerre az ész és a hit világossága, amely által az értelem eljut a szeretet természetes és természetfeletti igazságához: ez összegzi az ajándékozás, az elfogadás és a közösség jelentését. Igazság nélkül a szeretet szentimentalizmusba süpped, és üres foglalattá válik, amely önkényesen tölthető meg. Ez végzetes veszély a szeretet számára egy igazságot nélkülöző kultúrában. Érzelmek és esetleges egyéni vélekedések prédájává lesz, visszaélések áldozatául esett, kicsavart értelmű szóvá, mígnem már önnön ellentétét jelenti. Az igazság kiszabadítja a szeretetet az érzelemközpontúság szorongatásából, amely megfosztja kapcsolati és társadalmi tartalmától, valamint kiszabadul a fideizmusból, amely viszont emberi és egyetemes kiterjedésétől fosztja meg a szeretetet. (CiV 4).

A társadalmi élet pedig elsősorban e szeretet, a valódi, a személyiség és az Igazság (a valódi ember) felismerésében gyökerező szeretet alapján értékelhető csak. (Ez a gondolat, elsősorban a társas lény kapcsán – mint majd látjuk – a Centesimus Annusban is felbukkan.) A szeretet pedig túl van a társadalmi igazságosságon – és erősebb kapocs, erősebb alap nála.