A mögöttünk hagyott hét tele volt olyan megnyilatkozásokkal, amelyekkel nem nagyon tudok egyetérteni. (És most nem a parlamenti zsidózásról fogok beszélni, mert az nem tűrne klaviatúrát.) Azt mondja Barcza György, a kormány gazdaságpolitikai háttérintézményből, hogy a konzervatív gazdaságpolitika nem bízza az emberekre (a piacra), hogy mit akarnak csinálni, hanem a politikai közösségnek kell döntenie arról, hogy milyen társadalmat akar építeni. Azt mondja Fekete György, miután a magyar kultúrpolitika központi szereplőjévé avanzsált, hogy nem engedhetjük, hogy állami intézményekben olyan megnyilatkozások kapjanak teret, amelyek sértőek egyik vagy másik vallási csoportra (vagy a magyar nemzetre) - és ezért az ilyen intézményekkel szemben fel kell lépni. Azt írja Jaksity György, hogy a magyar társadalom akkor tér vissza az emelkedés útjára, ha visszatér a nyugati demokratikus normákhoz, és a törvények uralmához. Mindhárom megnyilatkozás igaz. De a stílusukkal komoly bajaim vannak. A felvilágosult/küldetéstudatos  civilizátori mentalitása miatt, ami nem hajlandó számolni azzal, ami a közgazdaságtan útkötöttségnek (a nem közgazdász pedig történelmi hagyománynak, fennálló viszonyoknak) nevez.

***

Imígyen szóla Barcza György:

[A konzervatív gazdaságpolitika] arra helyezi a hangsúlyt, hogy van egy társadalmi jövőkép, és ebből gondolkodik visszafelé. Tehát nem rábízza az egyénekre, hogy majd a sokaság kialakít tetszőleges, öntörvényű irányt az adott közösségben, hanem úgy látja, hogy van egy irányultság, amely egy adott ország polgáraira általában jellemző, az emberben lévő alapvető értékrendnek megfelelő, annak kibontakozását szolgálja. Ha ezt a konzervatív irányvonalat megválasztják, azt szeretnék elérni, hogy konzervatív társadalmi berendezkedés valósuljon meg, aminek a lényege, hogy értékrendet közvetítsen a szereplőknek. Innen lehet visszafelé gondolkodni: megvan, mit szeretnék elérni, annak milyen operatív céljai vannak, és ezeket milyen eszközökkel tudom elérni. A gazdaság működésébe nemcsak a számokat és a modelleket veszi bele, hanem a társadalmi hatásokat is, a közjót fedi le, és nem pusztán a gazdasági racionalitást.

Egyetértek, a piaci folyamat nem képes arra, hogy kialakítsa a megfelelő normákat. Az, amit piacnak nevezünk (az árrendszer működése, vagy a felek közötti szerződéses alapú kooperáció) nem alakítja át az emberek normáit, preferenciáit. Sem jó, sem rossz irányba. Alkalmazkodik hozzájuk. Ha egy társadalom anyagi javakat kíván, fogyasztani szeretne, a szexuális ösztöneinek kielégítése hajtja, akkor a piac ezen vágyak kielégítését fogja jutalmazni. Ha Isten felé fordul, vagy posztmateriális értékeket vall, és annak alapján képzeli el a jó életet, akkor azokat. Igen, a politikai közösségnek van felelőssége abban, hogy milyenek legyenek a preferenciák, mit szeressenek a benne élők. Mert (tomistaként különösen) hiszem azt, hogy van olyan, hogy jó vágy és rossz, bűnös vágy. A közösségnek nem mindegy, hogy melyik terjed el - és azután a piac melyiket fogja kiszolgálni. Ha egy társadalomban rosszak a normák, akkor azért ne a piacot (hanem a nevelést, a kultúrát, az erkölcsöket) hibáztassuk.

Eddig egyet is értek vele: a politikai közösségnek kell kijelölnie, hogy milyen értékek alakuljanak ki, és ezzel implcite, hogy milyen irányba fejlődjön a gazdaság. De itt a gondolatmenet nagyon megcsúszik. Kik "választják meg a konzervatív irányvonalat"? A szövegből egyértelmű, hogy a politikai közösséget - klasszikus liberális tévedéssel - azonosítja a kormányzattal. Holott ez a "társadalmi jövőkép" kormányzat nélkül is létezik, épp a politikai közösség alkotja azt meg. Ott élnek ezek a normák ma is az erkölcseinkben. Nincs szükségünk társadalmi mérnökre hogy kitalálják, hogy mit is akar a társadalom! Tévedése a klasszikus liberális tévedés: azt gondolja,  ha valamit nem a kormányzat csinál,  akkor azt ezzel automatikusan az egyénekre bízzuk. Nem. Nem a sokaság öntörvénye lesz ilyenkor a maghatározó, hanem a társadalom kisebb közösségeinek akarata. (Halkan megjegyzem, hogy az ahogyan a szövegben később ő maga értelmezi ezt a "társadalmi akaratot", vagyis például, hogy szeressük-e a bankokat, az előző definíciója szerint nem fér bele a konzervatív gazdaságpolitikába: ugyanis nem értékrendet közvetít, hanem egy konkrét társadalom- és gazdaságszerkezetet - tehát, szemben a felvezető mondatokkal nem konzervatív, nem az értékekből, hanem tipikus liberális módon az elosztásból indul ki.)

***

Fekete György viszont arról beszél, amiről Barcza elfeledkezik: a nevelésről. Az alapállással megint egyet kell érteni: nem megengedhető, hogy állami pénzen bizonyos vallási csoportokat gyalázzon valaki. Legyen a megszólalása kereszténység-ellenes, antiszemita, horribile dictu, muszlimokat gyalázó. (Ismét halkan teszem csak hozzá: a magánszervezetek szólásszabadságát nem vonta kétségbe, csak az állami intézményeket nem tartotta ehhez megfelelő terepnek.)

A gond szerintem ismét a magyar realitások, a politikai közösséget ma jellemző konszenzus figyelmen kívül hagyása: az egyetlen eszköz a kormányzati beavatkozás - mint Barczánál is.

Egyrészt, mint épp a héten a szegedi püspökség nyilatkozata mutatta, egy-egy ilyen kiállítást a humor eszközével is lehet kezelni. Nevetségessé lehet tenni, hiszen a magyar társadalom jelentős része az ilyen polgárpukkasztó megnyilvánulásokat ma sem tartja sokra. Tudomásul kellene venni, hogy amennyiben megszólalnak a történelmi egyházak képviselői az lényegesen erősebb hang még ma is, mint amikor valakit az állami pénzek megvonásával fenyegetünk. Elég sok keresztény szervezet tanulta meg az elmúlt időszakban, hogy amennyiben a társadalom ma létező (és bizony sokszor bűnös) normáival szembefordul, akkor milyen komoly társadalmi (és nem politikai, kormányzati, költségvetési) hátrányok érhetik. Hatékony megoldásnak nem a kormányzati erőforrások elzárása, hanem az ilyen keresztény, zsidó-keresztény szervezetek nyomásgyakorló képességének erősítése lenne. Ők ugyanis lépni fognak tudni akkor is, ha éppen más színű kormány lesz. (És igen, én kimondom azt is, hogy a magánintézmények ellen is lépni tudnak, amit Fekete, helyesen, nem tart feladatának.)

Másrészt persze a társadalom normái nem feltétlenül helyesek. De ha ezeken változtatni akarunk, akkor gondoljuk végig, hogy miképpen alakultak ezek ki az elmúlt néhány évtizedben! Állami utasításra jött létre a fogyasztás kultusza, vagy a szexuális forradalom? (Vagy Amerikában kormányzati utasításra terjedt el a szüzességi eskük intézménye?) Hiába akarta volna a kormány, nem terjedt volna el. Hiába akarta volna a kormány kiradírozni a korábbi konszenzust (többségi álláspontot) - nem tűnt volna el. Bármilyen furcsa is, szerintem ezek a nem megfelelő modellek is úgy terjedtek el, ahogyan az egyház tanítja: a képviselői személyes példája által. Azzal, hogy ők képesek voltak meggyőzni a fiatalokat - még akkor is, ha a hivatalos hatalom (mondjuk az iskolákban) mást tanított nekik. És ez igaz ebben az esetben is: Böjte Csaba és a hozzá hasonlók hangja vélhetően mindig is nagyobb befolyással lesz, mint az állami támogatást kereső szervezeteké. 

Abban egyetértünk, hogy a kormány nem mehet el szó nélkül a keresztény-ellenes, antiszemita, stb. megnyilatkozások mellett. De nem a politikai hatalom feladata megváltoztatni a szemléletet, mert az eszközei visszafelé szoktak elsülni. Nem az ő feladata, hanem a köztes szervezeteké. Az ő feladatuk, hogy megtalálják a hangot (amit, úgy tűnik Fekete Györgynek nagyon nem sikerül) a közvélemény üzeneteinkre fogékony részével. 

***

Jaksity Györgynek sikerült az, ami sok komoly tudósnak nem. Rájött, és egy mondatban meg is tudja fogalmazni, hogy mitől megy jól egyes országoknak. Irigylem!

Miről ismerszik meg manapság egy dinamikus fejlődésre képes és az elitje által kizsigerelt vesztes ország? Mi magyarázza, hogy a társadalmi-gazdasági átalakulás útján együtt induló kelet-európai országok közül vannak éllovasok, és tőlük egyre inkább leszakadó, elszegényedő vesztesek, mint például Magyarország is? Nos, az előzőekből már könnyen összeállítható a siker és a bukás receptje is, amihez még segítségül hívjuk a már említett két könyv konklúzióit. Röviden: azok az országok sikeresek, amelyek a lehető legszélesebb képviseletet biztosító demokrácia és választási rendszer talaján állva, szabadversenyes, minél kevesebb állami beavatkozással terhelt, de ugyanakkor jól szabályozott, kiszámítható, a magántulajdont, a szerződéseket betartó és betartató inkluzív intézményrendszert működtetnek.

Itt is igaz: az alapvetéssel egyetértek. Ezek szerintem is roppant fontos elemek. De nem feltétlenül elégségesek. Sőt, időnként nem is szükségesek (lehetségesek). Minden országnak megvan a maga intézményrendszere, kultúrája, amelyen belül kell megtalálni a fejlődés útját. (És bizony vannak országok, akiket a fejlődésben az - általam egyébként nem szeretett  - választói regisztráció, vagy éppen a  nem igazán demokratikus működés sem gátol.)

A Jaksity Györgynél lényegesen kevésbé felkészült M. Trebilcock (kanadai jogász, joggazdász) Mariana Pradoval írt, tavaly megjelent könyvében például csak az intézményrendszer kapcsán (Jaksity szinte csak ezzel foglalkozik, a kulturális, földrajzi, stb. tényezőkkel alig) hét különböző fejlődéselméleti modellt mutat be - mindegyik gyengeségeire is felhívva a figyelmet. Ő nem jut egy mondatban összefoglalható konklúzióra. A Jaksity által leírt demokratikus jogállamiságra, illetve magánjogra koncentráló modell rövidebb távú hatása, ha nem akarjuk az inkluzivitás fogalmát értelmetlen módon kiterjeszteni, erősen függ attól, hogy milyen intézményrendszerű, kultúrájú országban akarják azt megvalósítani. Jaksity a sokak által elkövetett one size fits all tévedésbe kergeti bele magát. 

A Jaksity által is bemutatott, szívemhez egyébként közelálló politika-gazdaságtani irányzat egyik, ritkán hivatkozott, klasszikusa Simeon Djankov, Edward Glaeser, Rafael La Porta, Florencio Lopez-de-Silanes és Andrei Shleifer: The New Comparative Economics című cikke. Ebben a szerzők épp arra hívják fel a figyelmet: az, hogy  mi a kívánatos intézményrendszer erős függ attól, hogy milyen társadalmi problémákat kell leküzdeni az adott politikai közösségnek. Egy olyan rendszerben, ahol a politikusok korrupciójától és visszaéléseitől kell jobban félni, ott a kormányzat korlátozása a fontosabb. Ezzel szemben, ahol az oligarchák harcától ott a kormányzat megerősítése a célravezető. Németország és Korea példája hívogató - alkalmazza is Jaksity: azonos kultúrájú országok két fele más-más fejlődési utat jár be, ha eltérő intézményrendszert építünk ki. Egyetértek: az intézmények számítanak. De az NSZK és Dél-Korea politikai rendszer között mintha évtizedekig éles eltérés lett volna.   A Centesimus Annus elnevezésével Németország egy szociális piacgazdaság, talán jóléti állam volt, míg Dél-Korea egy "nemzetbiztonsági" rendszer. A demokrácia  tekintetében nem ugyanazt az utat járták. Jobban tetszik a német út (Jaksity persze ezt, és nem a koreait ajánlja )? Hogyne. De nem azért, mert a német út mindenhol jobb eredményre vezet, hanem azért mert Magyarországon vélhetően a problémák, a kultúra közelebb állnak a némethez, mint a koreaihoz.

Jaksity, Feketéhez hasonlóan elfeledkezik arról, hogy egy konkrét ország, konkrét problémáira kellene megoldást találni. Még talán egyet is értenék a receptjével (aki nem hiszi nézze meg a kapitalizmus-jelentéseinket), de logikája több, mint veszélyes. Ajánlása ugyanis azon alapul, hogy a fennálló intézményrendszert ki lehet radírozni. Nem lehet. A nyugdíjrendszert lehet, hogy nem szeretjük, de velünk lesz. A korrupciót lehet szidni, de lassan el kell gondolkodni azon, hogy velünk lesz - és egy olyan rendszerben kellene gondolkodni, ahol a korrupció megmarad ugyan, de kisebb gondot okoz. A magyar társadalom államközpontú  (ha tetszik az öngondoskodás fontosságát negligáló, politikai kijárásra alapuló) gondolkodása velünk lesz - ahogy (akár csak) a németek bizalmi szintjét sem fogjuk egyhamar elérni. Nekünk ezek között az intézmények között kellene használható megoldásokat mondani. És ezért itt igenis reagálni kell a mai kormányt támogatók nagy részének (például vélhetően Barcza) véleményére: lehet, hogy a Jaksity által megfogalmazott elvárások általában fontosak, de ma Magyarországon előbb ennek a feltételeit kell megteremteni.

***

Trebilcock említett a művében az útkötöttség fontos szerepére hívja fel a figyelmet: nem tehetünk úgy, mintha üres papírt kapnánk. El kellene olvasni, hogy eddig mások mit rajzoltak arra a papírra, és azt a rajzot kellene a saját ízlésünk szerint folytatni, lassanként felülírni. Nem radírozhatjuk ki a rajta levő ábrát. Nem teheti ezt a kormányzat sem. Hiába értünk egyet a mondott célokkal. Hiába nem vonjuk kétségbe a jóakaratukat (én egyikükét sem vonom). De, attól még, hogy jót akarunk, semmi nem garantálja, hogy átgondolatlan, a realitásokkal nem számoló lépéseinkkel nem a pokolba vezető utat kövezzük.