"a reformok ugyanakkor következményei voltak a társadalom szabad önszerveződésének is, azáltal, hogy létrehozták a szolidaritás hatékony formáit, amelyek képesek elősegíteni a személy értékeit nagyobb mértékben tiszteletben tartó gazdasági növekedést."

A 16. pont folytatja a szubszidiaritás és az igazságosság (szolidaritás) közötti viszony tárgyalását, és még egyértelműbbé teszi, hogy valós szolidaritás nem képzelhető el a szubszidiaritás nélkül. A pont a szolidaritást elősegítő társadalmi csoportokat (ha tetszik a szubszidiaritás megjelenési formáit) veszi számba.

A vastagon szedett szöveg az eredeti enciklika, normál betűvel a kommentárunk.

16. A reformokat részben maguk az államok vezették be, de megvalósításukban jelentős szerepet játszott a munkásmozgalom tevékenysége. Az igazságtalanságok és hátrányok megszüntetése érdekében lelkiismereti indíttatásból megszületett törekvések széleskörű hatást fejtettek ki a munkásszerveződésekben, a reformok előmozdításában, távol álltak a zavaros elméletektől, igen közel a munkásokhoz és mindennapi szükségleteikhez. Erőfeszítéseik ezen a téren gyakran társultak a munkások életkörülményeinek javítását célzó keresztény erőfeszítésekhez. Idővel azután ez a mozgalom bizonyos mértékig éppen annak a marxista ideológiának az uralma alá került, amellyel a Rerum novarum szembefordult.

Ezek a reformok ugyanakkor következményei voltak a társadalom szabad önszerveződésének is, azáltal, hogy létrehozták a szolidaritás hatékony formáit, amelyek képesek elősegíteni a személy értékeit nagyobb mértékben tiszteletben tartó gazdasági növekedést. Emlékeztetni kell itt arra a keresztények jelentős közreműködésével megvalósult sokrétű tevékenységre, amely termelői, fogyasztási és hitelszövetkezetek létrejöttét, az általános oktatás és a szakmai képzés fellendítését, az üzemi életben való részvétel különböző formáival való kísérletezést és általában a társadalom fejlődését eredményezte.

Ha tehát, a múltra visszatekintve, helyénvaló hálát adni Istennek, mert a nagy enciklika nem maradt visszhang nélkül a szívekben és cselekvő nagylelkűségre késztetett, mégis meg kell látni, hogy a prófétai üzenet, amelyet hordozott, nem talált maradéktalan elfogadásra a kor embere részéről, és ez súlyos katasztrófákat idézett elő.

***

Ha eddig nem lett volna világos, akkor itt még keményebb a fogalmazás: az államilag szervezett szolidaritás gyenge. A szükséges reformokat nem az állam, a kormányzat, a politika tevékenységére vezeti vissza, hanem a „lelkiismereti indíttatásra”, a munkásmozgalomra, a társadalmi önszerveződésre. A szolidaritás tehát akkor igazán hatékony, ha összekapcsolódik a szubszidiaritással, és a személyek szabad akaratából összeálló köztes, állam alatti, államot logikailag megelőző szervezetek tevékenykednek az érdekében. A 15. pont kapcsán azt állítottuk, hogy a szolidaritás (az ottani megfogalmazásban az állam közvetlen gazdasági funkciója) nem előzi meg a szubszidiaritást (az állam közvetett gazdasági funkcióját). Itt mintha kifejezetten azt állítaná a pápa, hogy valós szolidaritás nem lehetséges, ha nincs szubszidiaritás, személyes kezdeményezés, nem léteznek a személyek szabad társulásaiként összeálló a szolidaritást gyakorló csoportok.

A 16. pont másik könnyen félremagyarázható passzusa, amelyből ismét könnyű téves gazdaságpolitikai következtetésekre jutni, a – többek között – a szövetkezetek és a munkavállalók vállalatirányításban betöltött szerepét hangsúlyozó mondat. Ennek kapcsán ismételten utalni kell arra, hogy a szöveg nem azt állítja, hogy ezek mindig vagy általában jobban működnének, mint a korban ismert tulajdoni, vállalatirányítási formák. Csupán arra mutat rá, hogy ezek a – keresztények kezdeményezésére létrejött ilyen – gazdasági formák időnként hatékonyabbak, ezért nem szabad elfeledkezni a vizsgálatukról, a létezésükről, amikor egy-egy társadalmi problémát kezelni akarunk. A Laborem exercens-ben például a munkavállalók vállalatirányításban betöltött funkciói lényegesen nagyobb hangsúlyt kaptak, mint itt. Nem elfeledhető, hogy a Laborem exercens tíz évvel korábban, a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom támogatását (is) maga elé tűzve született. Teljesen más íze volt akkoriban a munkások vállalatirányításban betöltött szerepének, amikor a keleti blokk országaiban ez az állami bürokrácia monopóliumának megtörését jelentette, mint a szocialista kísérlet bukása után, amikor a magántulajdonosok jogainak korlátozását. Az enciklikából egyértelmű, hogy a magántulajdon sokkal hatékonyabb és az ember személyes szabadságával sokkal inkább összeegyeztethető tulajdoni forma, mint az állami tulajdon. Éppen ezért a magántulajdon korlátozására a munkavállalói részvétellel vagy a szövetkezetesítéssel lényegesen kevesebb szükség van, mint a szocialista állami tulajdon esetén volt.

Természetesen a magántulajdon sem hibák nélkül való. Láttuk a 6. pont kapcsán, hogy az is igazolásra szorul, és olykor a közös tulajdon hatékonyabb. Itt gyakorlatilag ugyanez a probléma jelenik meg más olvasatban: időnként a közös tulajdon jobb eredményekre vezet. Nem meglepő ez az „ökonomista gondolkodásmód” számára sem. A közgazdaságtan bőségesen ismer olyan eseteket, amikor a vállalat teljesítménye elsősorban az – általában kulcspozíciókban dolgozó – munkavállalóktól függ, és ezért szerencsés, ha a vállalat eszközei feletti rendelkezési jog gyakorlásában, a vállalat tulajdonosi körében ők is szerepet kapnak. (Erre ad példát Alchian és Demsetz híres csoportos termelésből kiinduló tulajdoni modellje. Eszerint, amennyiben egy csoport közös működésének eredménye elsősorban egy olyan kisebb csoport hozzájárulásától függ, amelynek az erőfeszítéseit nehéz ellenőrizni, akkor a leghatékonyabb megoldás az, ha ez a csoport kapja a vezető, döntéshozó szerepet, és ő szerzi meg az ún. reziduális jövedelmet. Utóbbi: a csoport tevékenységéből származó jövedelemnek az a része, amelyet szerződésben vagy más módon nem ígértek oda másnak – ha tetszik: a többlet.)