A fürdővíz, a leszivárgás és a gyerek (Avagy melyik az a gazdaság, amelyik öl?)

pope-francis-oreos-reverses-position-on-capitalism-onion.jpgAlábbiakban azt elemzem, hogy nem biztos, hogy az „öl”, amire elsőre gondolunk. Nekem az az érzésem, hogy sajnos a mostani diskurzusban, Ferenc pápa gazdasági tanításában, de elsősorban annak interpretálásában, a „fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik”. II. János Pált idézve a „szabad piacgazdaság” olyan rendszert is jelenthet, ami „elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben”.   Sajnos pont ez a felelősség és szabadság veszhet el, ha kizárólag a piaci kudarcokra koncentrálunk és elfelejtjük, hogy a túlzott centralizáció és a szabályozói (kormányzati) kudarcok is nagy-nagy károkkal járhatnak, és gyakran járnak is. Ferenc pápa tanítását pedig teljeskörűen kell értékelnünk, megismernünk, hiszen Ferenc pápa sem kizárólag bezárkózásra invitál minket: „A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön." Ráadásul a hitünkre vonatkozó megállapításokról sokszor kevés szó esik, pedig az Evangélium öröme arról is szól, hogy „ne gondold, hogy jó katolikus vagy attól, ha misére mész, gyakran gyónsz, és olykor jótékonykodsz, együttműködsz a karitásszal, ám azután a világ lelke szerint élsz.”

A társadalmi tanítást illetően pedig több megértésre van szükség és alaposabb diskurzusra: hiszen Ferenc pápa tanításában is több szabadságot támogató gondolat van, mint leegyszerűsítve gondolnánk, és a piacpártiak is jobban támogatják az erényeket, mint az azt ellenzők gondolják. Nekünk pedig az igazság keresése a feladatunk.

Az elmúlt egyéves időszakban, ha valaki kereszténységről és gazdaságról beszélt, akkor nem volt megkerülhető az „Ez a gazdaság öl” című könyv, amely egy olasz „vatikanológus” újságírópáros (Tornielli és Galeazzi – továbbiakban TG) műve. A könyv alapvetően Ferenc pápa Az Evangélium öröme (Evangelii Gaudium – továbbiakban EG) kezdetű apostoli buzdításán alapul és elsősorban az ahhoz kapcsolódó kritikák, kritikusok kritizálásán alapul.

  1. Számít, hogy ki honnan jön: Dél-Amerika nem jó példa

Személyesen úgy érzem, hogy problémát jelent, hogy mindenki a maga igazáról beszél és nincsen igazi dialógus. Pedig ha a keresztény hit közös, az alap közös az már egy biztos alapot teremt arra, hogy őszintén és tisztán vitassunk meg dolgokat. Ebben a vitában pedig sokat számít az, hogy milyen háttérrel állunk neki a dolgok vizsgálatának. XXIII. János pápa a népi gyökerekkel rendelkezett, II. János Pál pápa esetén meghatározó volt, hogy megtapasztalta mind az élő szocializmust, mind az élő fasizmust, XVI. Benedek pápa pedig egy jól működő piacgazdaság viszonyait tapasztalhatta meg. A Katolikus Egyház sokszínűségét jelzi, hogy mindehhez képest Ferenc pápa teljesen más háttérrel érkezett: a Dél-Amerika rögvalóságából. Az úgynevezett haveri (crony) kapitalizmus mindennapjaiból, a gazdasági válságok, bankrohamok, az inflációs adatot hamisító közigazgatás, klánok-bandák világából, egyúttal abból az öntudatból, hogy ő is migráns: olasz migráns, mondhatjuk, hogy „gazdasági bevándorló”, mint olyan sokan, akik a két világháború között érkeztek Argentínába. Míg Benedek pápa a Münsteri Egyetem világában az egyetemi lét eleganciáját tapasztalhatta meg, addig Ferenc pápa a nyomornegyedek világát látta. Mindkettő értékes tapasztalat, de más nézőpontot kölcsönöz és, ha ezt a nézőpontot ráadásul mindenki a saját, esetleg másoktól kölcsönzött szemüvegen keresztül nézi, akkor torz képet kapunk. Ráadásul olyanok is megtámadva érzik magukat, akiket – Ferenc pápa esetleg nem is támadna – ha fekete-fehér helyett egy sokszínű világban gondolkodnánk, illetve a Szentatya tanácsadói ezt is közvetítenék számukra.

Ferenc pápa az Evangélium öröme apostoli buzdításában egyértelműen a piac kudarcaiból vezeti le a gazdasági problémákat. Egyúttal azt feltételezi, hogy aki a piacok autonómiáját támogatja, az nem hihet semmi másban, csak a piaci mechanizmusokban és az állami beavatkozást teljesen elveti: „EG 56. Miközben kevesek jövedelme hatványozottan növekszik, a többség egyre távolabb kerül e szerencsés kisebbség jólététől. Ez a különbség olyan ideológiákból ered, amelyek védelmezik a piacok feltétlen autonómiáját és a pénzügyi spekulációt. Éppen ezért tagadják az államok ellenőrzési jogát, amelyekre rábízták, hogy őrködjenek a közjó védelme fölött. Egy új, láthatatlan, olykor virtuális zsarnokság rendezkedik be, amely egyoldalúan és kérlelhetetlenül érvényesíti saját törvényeit és szabályait.” A piaci mechanizmusok kizárólagossága természetesen piaci kudarcokhoz vezethet, ugyanakkor fontos azt is látni, hogy nemcsak piaci kudarcok vannak, hanem a szabályozói kudarcok is. Ezt Ferenc pápa is észreveszi egyébként Argentína példáján: „A leginkább rászoruló rétegekhez az állam által nekik szánt források negyven százaléka jut el, a többi elvész útközben” „…Argentína vezető rétege elveszítette hitelességét…” „Ki kell állnunk a politika fontossága mellett, mégha a politikusok hiteltelenné tették is, mivel – ahogyan VI. Pál pápa mondta – ez a szeretet legmagasabb fokú formája lehet” (TG 29)

  1. Piacpártiak és erények: a kettő nem zárja ki egymást

A piacpártiak legfontosabb kritikája Ferenc pápa megnyilatkozásával szemben nem az, hogy meg kellene tagadni a piaci kudarcokat, hanem az, hogy el kellene ismerni az állami beavatkozás kudarcait is, ráadásul Ferenc pápa és az őt lelkesen interpretálók megtagadják a piacgazdaságot favorizálóktól azt, hogy a piacgazdaság támogatásával az erények szorgalmazása összeegyeztethető. Ez nem egyedi jelenség: Adam Smith-et, a polgári közgazdaságtan egyik legfontosabb alakját felidézve szinte mindig kizárólag a láthatatlan kéz elméletét említik, de arról elfeledkeznek, hogy a közgazdasági gondolkodó életművének koherens része az Erkölcsi érzelmek elmélete (Theory of Moral Sentiments) című alkotás is. Ebben Smith megfogalmazta, hogy az egymás iránt érzett rokonszenv, szolidaritás az erkölcs, a társadalmi együttélés alapja és a munka mozgatórugója is.

Ferenc pápa leghangsúlyosabb kijelentése a következő:„Nem a pénz új bálványozására”. Az EG 55-ben felhívja a figyelmet a most átélt pénzügyi válság az egy antropológiai válság:  „Ennek a helyzetnek az egyik oka a pénzzel kialakított kapcsolatunk, mert békésen elfogadjuk a felettünk és társadalmaink feletti uralmát. A most átélt pénzügyi válság elfeledteti velünk, hogy annak kezdete egy mély antropológiai válság: az emberi lét elsőbbségének tagadása! Új bálványokat teremtettünk. Az antik aranyborjú imádása (vö. Kiv 32,1-35) új és embertelen változatra talált a pénz bálványozásában, az arctalan s az igazi emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrájában. A pénzügyi és gazdasági világválság rámutat ennek a rendszernek a kiegyensúlyozatlanságára, de főként annak az antropológiai irányultságnak a súlyos hiányára, mely az embert a szükségletei közül pusztán a fogyasztásra redukálja.”  Az antropológiai válság jelenlétével abszolút egyet lehet érteni, ugyanakkor fontos azt is megértenünk, hogy az antropológiai válság nemcsak a szabad piacon, hanem a szabályozásban is lehet: lásd például utópisztikus, aztán pedig tarthatatlanná váló ígéretek hajszolása. Az Egyesült Államokbeli jelzáloghitel válság egyik kiindulópontja volt a saját házat mindenkinek program, amin keresztül olyanok is hitelt kaptak, akik abszolút nem tudtak fizetni és így veszélyhelyzetbe kerültek, a pénzügyi intézetek, de önmaguk és az állami szabályozás miatt is. Ahogy Magyarországon is láttunk olyan túlhitelezést, amit állam indított el a maga akcióival, aztán azzal, hogy a gazdasági visszaesést a hitelvezérelt fogyasztás „simítsa”.

A magyar sajtóban és egyházi közéletben többen is a kapitalizmus végét ünneplik Ferenc pápa apostoli buzdítása és az „Ez a gazdaság öl” könyv alapján, de azért nem árt óvatosnak lenni, mert a Szentatya elődei azért némileg árnyaltabban fogalmaztak. Schlett András a Magyar Krónikában Esély a méltóságra című áttekintésében felhívja a figyelmet arra, hogy II. János Pál pápa a Centesimus Annus enciklikában a kapitalista tendenciák veszélyeire figyelmeztet, ugyanakkor érdemes arra is emlékezni a lengyel pápa állást foglal abban, „hogy mondhatjuk-e azt, hogy a kommunizmus bukása után a kapitalizmus a győztes társadalmi rendszer, és hogy azok az országok, amelyek gazdaságuk és társadalmuk újjáépítésén fáradoznak, erőfeszítéseiket feléje irányítsák? Vajon ezt a modellt kell-e ajánlani a harmadik világ azon országainak, amelyek valódi gazdasági és polgári fejlődésük útját keresik?” (CA 42):

"42... Ha a „kapitalizmus” olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen „igen”, még ha talán helyesebb lenne „vállalkozói gazdaságról”, vagy „piacgazdaságról”, vagy egyszerűen „szabad piacgazdaságról” beszélni. De ha a „kapitalizmus” alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a „nem”."

A dolgok leegyszerűsítése, ha a „szabad piacgazdaság” alatt csak a „szivarozó bankárokat” értjük és nem beszélünk felelősségvállalásokról, lehetőségekről. XVI. Benedek pedig a Keresztény szeretetről szóló (Deus caritas est) enciklikában az állam korlátait mutatja be:

„28.  szeretetre – a karitászra – mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. Nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, mely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel.” 

Az Ez a gazdaság öl, de a hazai interpretációk is (lásd például Baritz Sarolta Laura – Ferenc pápa ez a gazdaság öl, Magyar Kurír) Ferenc pápa gazdasági kritikusai közül kiemelt figyelmet szentelnek az Acton Intézetnek, mint amely „a szabadpiac elterjesztésén fáradozik”. Elfogult vagyok, hiszen már volt alkalmam több ízben találkozni az Acton Intézet munkásságával. Ráadásul az USA-ban és idehaza rendezvényeiken is részt vettem, de azért érdemes azt is felidézni, hogy ahogy maga Lord Acton is, az Acton Intézet sem csak a szabad piaccal foglalkozik, hanem többel: a vallás és a szabadság tanulmányozásával, és ahogy a honlapjukon kitett küldetésnyilatkozat tartalmazza (az Acton Intézet küldetése olyan szabad és erényes (sic! – megjegyzés tőlem) társadalom támogatása, amelyet egyéni szabadság jellemez és amelyet vallási elvek (sic! – kiemelés tőlem): http://www.acton.org/index/about) tartanak fenn. Tehát nem eszetlen fogyasztói társadalmat támogatnak, nem vadkapitalizmust, nem haveri kapitalizmust, hanem szabad piacot, amit a keresztény értékek támogatnak. Ahogy Kereszténység és kapitalizmus blogunkon szerzőtársainkkal mondjuk: „Kettős meggyőződés vezérel bennünket: (1) A kapitalizmus a keresztény értékek szempontjából alapvetően pozitívan ítélendő meg, és biztosíthatja a jó és erényes élet fontos feltételeit. (2) A szabad piacgazdaság legbiztosabb alapja a keresztény hit és szeretet (caritas).”

Nem tisztem egyébként megvédeni az Acton Intézetet, megvédik Ők magukat, intelligens diszkussziót kezdeményeznek, kár, hogy a viták elmaradnak. Samuel Gregg az Intézet kutatási igazgatója is kiemeli Pope Francis and Poverty című írásában, hogy egyrészt a „kőlibertariánusokon” kívül semki sem hisz a piac kizárólagosságán, másrészt a szabad piac nem elég a nyomor csökkentéséhez, ahhoz kell „stabil kormányzat, ami infrastruktúrát épít, tulajdonjogi keretek, amik tisztán szabályozzák, hogy mi kié és végül joguralom”, azaz a bizalom kerete arra, hogy a törvényeket mindenki betartja és betartatja. Gregg felhívja a figyelmet, hogy a közgazdászok sem buták és Nobel díjas North és Phelps is elmondja, hogy kell gazdasági kultúra a nyomor leszámolásához. Ehhez hozzá tehetjük, hogy Kuznets pedig bemutatja, hogy a „fejlett technológia rendelkezésre állása, szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági növekedésnek. Haladást csupán akkor generál, ha széleskörűen és hatékonyan alkalmazzák, ha ilyen típusú alkalmazása során fejlődése is bekövetkezik…” (Bekker [2005]: Közgazdasági Nobel díjasok, 90. o.) és Kuznets munkásságában azt „fontosnak, a folyamat szerves részének tartja s elemzi a növekedés társadalmi feltételeit és következményeit is (Bekker [2005] 91.o.). Ezekben a viszontválaszokban azért az is előtérbe kerül, hogy Kelet-Ázsia és Dél-Amerikai szegényeinek milliói a szabad kereskedelem miatt kerültek ki a nyomorból (Gregg [2015]: Christian, Capitalism and Culture), amire Agnus Deaton 2015-ös Nobel-díjas közgazdász is felhívja a Nagy szökés (Great Escape) című könyvében a figyelmet.

  1. A kritikák értékelése: közgazdasági ismeretek fontosak, a kritika lehet elegáns is

Az Acton Intézet mellett Michael Novak, a Demokratikus kapitalizmus szelleme című alapmű szerzője és George Weigel is a célkeresztbe kerül az Ez a gazdaság öl című könyvben (128-130. oldal). A kritika kiindulópontja az, hogy ezek a szerzők már XVI. Benedek pápát is kritizálták, így inkább a hitükkel van a baj. Ez így van, valóban megfogalmazták kritikákat, de az is biztos, hogyha tudták volna, hogy mi jöhet még XVI. Benedek pápa után, akkor lehet, hogy visszább fogták volna a kritikájukat. Emellett érdemes felismerni, hogy ezek a kritikák akadémiai kritikák, ahol eltérően a magyar realitástól, hozzá kell szokni az embernek, hogy minden dolgozatban lehet hibát találni, és nem szégyen a kritika, inkább csak a vita építését és a gondolatok tisztázását szolgálja.

Hiszen Novak azt emeli ki a végén, hogy „Every deficiency of veritas injures caritas. That is the beautiful and powerful linkage in this encyclical.” (http://www.firstthings.com/web-exclusives/2009/08/pope-benedict-xvis-caritas - Fordítás: Az igazság minden sérülése sérti a szeretetet („a karitász”-t). Ez szép és erős összeköttetés ebben az enciklikában.). Ez pedig éppen, hogy dicséret, így én azt gondolom, hogy az Ez a gazdaság öl szerzői valamit nagyon félreértették. Azt persze nem, hogy Michael Novak „ugrik” arra, ha valaki világkormányt akar létrehozni. George Weigel (http://www.nationalreview.com/article/227839/caritas-veritate-gold-and-red-george-weigel) pedig alapvetően dicséri az enciklikát, de látja, hogy vannak „vörös farkak” a szövegben a Kúriai testületek kielégítésére: "Az enciklika helyesen, óvatosan, azt sugallja, hogy a harmadik világbeli gengszter-kormányoknak több köze van a szegénységhez és az éhezéshez, mint a hiányzó nemzetközi fejlesztési támogatások; ugyanakkor elismeri, hogy a katasztrofálisan alacsony születési ráta súlyos globális gazdasági problémákat okoznak (bár ez nincs annyira kidolgozva, mint Joseph Ratzinger korábbi esszéiben); élesen bírálja a nemzetközi segélyprogramok kötöttségét a kötelező fogamzásgátlás és a "reproduktív egészségügyi szolgáltatások” (az ENSZ eufemizmusa az igény szerinti abortusz lehetőségére) rendelkezésre állásához, és csak szellemileg kötöttek vallásszabadsághoz és gazdasági fejlettséghez.”

Egyébként még az is egy érdekes kérdés, hogy lehet haragudni a közgazdászokra, de a gazdaság megértése is kíván figyelmet, tanulmányokat és az eddigi tapasztalatok megismerését. XVI. Benedek pápa ennek szükségességét egyértelműen elismeri a Market Economy and Ethics című 1985-ös beszédében, akkor még bíborosként: „szükségünk van maximális közgazdasági megértésre, de maximális etoszra annak érdekében, hogy a speciális közgazdasági tudás a jó szolgálatában álljon.”

  1. Globalizáció és lokalizáció: mindkettőnek megvan a szerepe

Érdekes látni, hogy Ferenc pápa interpretálói a globalizáció káros hatásaira koncentrálnak csak, miközben azért a pápa hozzáállása egyértelműen árnyaltabb, nem is lehetne más, hiszen a Katolikus Egyház a világ egyik legnagyobb egyetemes, másképpen fogalmazva globális szervezete (sic!).

Bár Ferenc pápa azt jelzi, hogy kritizálja a „közömbösség globalizációját” azt is hangsúlyozza, hogy az „egész több mint a rész”: EG 234. „A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön. E két szempont együttesen határozza meg, hogy ne essünk szélsőségekbe: az egyik, hogy az emberek elvont, globalizált univerzalizmusban élnek – hasonlóan egy vasúti kocsi utasaihoz, akik tátott szájjal és számító üdvrivalgással csodálják a többiek világának feltűnő csillogását. A másik véglet, hogy egyfajta néprajzi „múzeummá” válnak, a világtól elzárkózott remetékké, akik arra vannak ítélve, hogy örökké ugyanazokat a dolgokat ismételgessék, s képtelenek engedni, hogy megszólítsa őket a tőlük különböző, s értékelni sem tudják azt a szépséget, melyet Isten határaikon kívül áraszt szét.”

Azaz a nyitottság nélküli emberek bezárulnak, ami egy nagyon fontos gondolat szerintem. Egyébként XVI. Benedek is a Caritas in Veritate enciklikában a globalizációról egyértelműen árnyaltan fogalmazott és jelezte, hogy a folyamatnak nyertesei is lehetünk:

„42. A globalizáció értelmezésében olykor fatalisztikus szemléletmódok figyelhetők meg, mintha annak mozgásai névtelen és személytelen erők, továbbá az emberi akarattól független struktúrák termékei volnának.[102] Érdemes emlékeztetnünk ebben az összefüggésben arra, hogy a globalizációt ugyan kétségkívül társadalmi-gazdasági folyamatként kell értelmezni, ám mégsem ez az egyetlen jellegzetessége. A látható folyamatok mögött az egyre szorosabban összekapcsolódó emberiség valósága áll; ezt személyek és népek alkotják: az ő hasznukat és fejlődésüket kell szolgálnia e folyamatnak,[103] tekintettel arra, hogy egyének és közösségek egyaránt kiveszik részüket az őket illető felelősségből. Az országhatárok meghaladása nem pusztán materiális tényező, hanem, okaiban és okozataiban egyaránt, kulturális is. Ha végzetszerűnek tekintjük a globalizációt, szem elől tévesztjük értékelésének és irányításának szempontjait. A globalizáció mint emberi valóság különböző kulturális tendenciák terméke, amelyek között érdemes megkülönböztetést alkalmazni. A globalizációnak, mint folyamatnak az igazsága és etikai alapkritériuma az emberiség családjának egységével és a jó felé való előrehaladásával adott. Ezért szüntelenül a világméretű integráció személyközpontú, közösség-orientált, a transzcendensre nyitott kulturális folyamatának elősegítésén kell fáradoznunk.

Néhány olyan strukturális elem ellenére, amelyek jelentőségét sem letagadni, sem eltúlozni nem szabad, „a globalizáció sem nem jó, sem nem rossz eleve. Azzá lesz, amivé az emberek teszik.”[104] Nem áldozatainak, de szereplőinek kell lennünk, az értelem világosságával előre haladva, a szeretet és az igazság által vezérelve. A vak ellenállás hibás, előítéletes magatartás lenne, amely végül képtelen felismerni a dolog pozitívumait, és azzal a veszéllyel járna, hogy elvesztegetünk egy jó alkalmat arra, hogy bekapcsolódjunk a globalizáció által kínált sokféle fejlődési lehetőségbe. A globalizációs folyamatok, amennyiben megfelelően tervezik el és irányítják azokat, olyan lehetőséget adnak a gazdagság nagy, világméretű újraelosztására, amilyen még soha nem létezett, míg ha rosszul irányítják őket, a szegénységet és az egyenlőtlenséget növelhetik, sőt a válság az egész világot megfertőzheti. Ki kell küszöbölni a globalizáció – olykor igen súlyos – működési hibáit, amelyek új megosztottságokat idéznek elő a népek között és a népen belül, és biztosítani kell, hogy a gazdagság újraelosztása ne a szegénység újraelosztásával, sőt a szegénység fokozódásával járjon együtt, ami reális félelmünk, ha rosszul kezelik a jelenlegi helyzetet. Hosszú ideig úgy gondolkodtak, hogy a szegény népeknek meg kell maradniuk egy változatlan fejlődési szinthez rögzítve, és be kell érniük a fejlett népek filantrópiájával. Ezen szemlélet ellen foglalt állást VI. Pál a Populorum progressióban. Ma az elérhető anyagi források, amelyekkel ezek a népek kitörhetnek a nyomorból, potenciálisan jelentősebbek, mint régebben, csakhogy gyakran végül is elsősorban magukat a fejlett népeket erősítik, amelyek jobban ki tudják aknázni a tőke és a munkaerő mozgásának liberalizációját. A felemelkedés lehetőségeinek világméretű kiterjedését tehát nem szabad önző, protekcionista, vagy részérdekek által diktált szempontoknak fékezniük. Sőt a feltörekvő és a fejlődő országok bevonása ma a válság jobb kezelését teszi lehetővé. A globalizációs folyamattal együtt járó átmeneti helyzet nagy nehézségeket és veszélyeket rejt, amelyeket csak akkor lehet legyőzni, ha elsajátítjuk azt a mély értelmű antropológiai és etikai lelkületet, mely a globalizációt a szolidáris emberiesség felé vezeti. Sajnálatos módon ezen a lelkületen gyakran felülkerekednek, és elnyomják azt individualista és utilitarista meghatározottságú etikai és kulturális megfontolások. A globalizáció sokdimenziós, komplex jelenség, amely megköveteli, hogy sokféleségében és valamennyi oldalának egységében ragadjuk meg, ide értve teológiai aspektusát is. Így lesz lehetséges a kapcsolat, a közösség és a megosztás fényében megélni és irányítani az emberiség globalizációját.”

  1. Egyenlőség és egyenlőtlenség: leszivárgás vagy koncentrálódás

Ferenc pápa és interpretálói is sokat foglalkoznak az egyenlőség, egyenlőtlenség kérdésével. Általában háromféle egyenlőségről tudunk beszélni: lehetőségek egyenlősége, eredmény (bérek) egyenlősége, méltányosság egyenlősége (ugyanazért a kontribúcióért ugyanazt kapjuk). Sajnos ezekben a diszkussziókban nem derül ki, hogy pontosan mire is gondolnak. Tóth Gergely, A kisgömböc vagyis az 1% című Képmásban megjelent cikkében bemutatja, hogy Tinbergen közgazdász tudós ’70-es évek végi becsléséhez képest mennyivel lett nagyobb az országok közötti egyenlőtlenség (Tinbergen legrosszabbnak ítélt 13:1-es szcenáriójához képest 50:1-es arányt valósult meg mára). De tényleg baj ez? Ha ránézünk, a számokra látszik, hogy Tinbergen szcenárióhoz képest a 440-660 dollár/fős GDP adathoz képest mára mintegy 1150 dollár/fő lett az egy főre jutó GDP a legszegényebb decilis határán. Akkor nem léptünk előre? De, szerintem igen. Csak hát, mint a Boldogságról szóló Bernanke beszédben is kiderült, hogy meghatározza a boldogságérzetünket a másokkal való összehasonlítás, sarkosan fogalmazva az irigység faktor.

Egyenlőtlenség 1970-ben

Világ

3. világ országai

Ipari országok

Egész világ

Legszegényebb decilis

Egész világ

Legszegényebb decilis

Népesség (mfő)

3667

2588

368

1089

368

Összjövedelem (mrd$)

1526

490

31

925

405

Jövedelem ($/fő 1970. évi dollárban)

415

190

85

1010

1100

 

42 év forgatókönyvei

Decilisek ($/ fő)

Arány

Legszeg.

Leggazd.

1970

415 $/fő

85

1100

13:1

1.     forgatókönyv

5%-3,3%

660

4300

13:2

2.     forgatókönyv

5%-1,7%

660

2233

13:4

3.     forgatókönyv

4%-4%

441

5712

13:1

Jelen

15046 $/ fő

1146

50528

50:1

 

 

  1. táblázat: Tinbergen és előrejelzése – forrás Tóth Gergely: A kisgömböc vagyis az 1%, Képmás magazin

Baritz Laura nővér is hivatkozik a Kuznets-görbére az egyik az „Ez a gazdaság öl”-t elemző írásában, ami szerint a növekedés kezdeti szakaszában nő az egyenlőtlenség, majd csökken. Az Evangélium öröme egyetlen közgazdasági elméletet a leszivárgás elméletét kritizálja, azaz azt, hogy a társadalom egy részének gazdagodása előbb utóbb lecsorog a többiekhez is. Szerintem ez éppen a leszivárgás elmélet következményeire utal, azaz arra, ha valami beindul, akkor azt mindenki megérzi, persze inkább utóbb, mint előbb. Persze nem árt fejbe vésni, hogyha valaki azt mondja, hogy nincsen leszivárgás, akkor minimum illendőségből illik kritizálni az egykulcsos adórendszereket és progresszív adórendszert kell támogatnia és a rászorultsági alapot nélkülöző támogatások ellen is kapásból hadakozni kell, függetlenül attól, hogy szimpatikus egy kormányzat neki vagy sem. Tisztelet a kivételnek, de hazai és nemzetközi közéletben gyakran látunk nagy elvi megfontolásokat, de aztán ha az embernek szimpatikus pártok kormányoznak, akkor elv, etosz és pátosz elvész. Ráadásul kiderül az is, hogy gyermekvállalást is anyagi juttatásokkal lehet ösztönözni, így azt láthatjuk, hogy hiába vannak a nagy elvek, a piacgazdaság legnagyobb kihívói is pénzért veszik a kenyeret a boltban.

Persze én azzal tisztában vagyok, hogy a leszivárgás elméletet lehet kritizálni, vannak is rá jó empirikus tanulmányok, de egyúttal kiöntjük a fürdővízzel a gyereket is, nemcsak a szivárgást. Hiszen ezen a kritikák az egyén felelősségét háttérbe szorítják és hiteltelenné igyekeznek tenni a szabad vállalkozást és a túlzott centralizációs és állami beavatkozás problémái is háttérbe szorulnak. Fontos, hogy Ferenc pápa is jelzi (lásd TG 152), hogy nem elég a segély: a szegények „nem elégednek meg illuzórikus ígéretekkel, kimagyarázásokkal és alibikkel. Nem várják ölbe tett kézzel az NGO-k[1] segítségét, a segélyterveket és azokat a megoldásokat, amelyek soha nem jönnek el.”.

A könyv végén interjúk szerepelnek, amelyek Ferenc pápa tanítását elemzik. Tedeschi nevű bankár az IOR vatikáni bank vezetője kiemeli azt is, hogy „ebben az értelemben az ember az, akinek meg kell változnia, akit nevelni kell. Ebben az esetben nem annyira a szabályozó állam alkalmas a vezetésre, sokkal inkább az Egyház társadalmi tanítás, amely ebben a gnosztikus, nihilista világban nehezen tudja elfogadtatni magát.” Az is kiemelésre kerül, hogy ma egy újmalthusiánus világot élünk, ahol a hiányzó gyerekszámot a gazdasági növekedés növekedés hivatott pótolni. Szerintem a piacgazdaság támogatói nem feltétlenül így gondolkodnak. A már emlegetett Acton Intézet körében pont azt láttam, hogy nem ez a trend. Kris Mauren az Acton intézet ügyvezető igazgatója négy gyermek apja, és az Acton University rendezvényén több akár 5-6 gyermekes, otthoni iskolát működtető édesanyával találkoztam.

A könyv végén van egy rövid interjú Ferenc pápával, ahol kiemeli, hogy „életem során sok jó, emberileg jó marxistát ismertem meg. Ezért nem érzem úgy, hogy megsértetének” a marxizmus vádjával. „Ám a marxista ideológia elhibázott”. A pápa felhívja a figyelmet arra, hogy nem pauperista (azaz nem általános szegénységet szeretne), de megfogalmazza, hogy „Gondot viselni a felebarátunkra: arra, aki szegény, aki testben és lélekben szenved, aki szükség sújt. Ez a vízválasztó. Pauperizmus lenne? Nem, evangélium” A szegénység eltávolít a bálványimádástól, attól, hogy úgy érezzük: elegendők vagyunk önmagunknak.” Fontos, hogy ne feledjük, hogy Jézus Krisztus is példát adott nekünk a boldogságról, a Hegyi beszédben, kezdve azzal, hogy „Boldogok a lelki a szegények!”. Mit is jelent ez? Ferenc pápa adventi beszédeit idézte e kapcsán az Új Ember karácsonyi számában: „Lélekben szegénynek lenni azt jelenti, hogy csak Isten gazdagságához ragaszkodunk... Ha banktulajdonos vagy, de a szíved szegény, ha nem ragaszkodik a pénzhez, akkor mindig szolgál.”

Egyúttal felidéz a könyv Alonso-Lasheras jezsuitát, aki EG-hez fűzött kommentárjában kifejti, hogy „A gazdaság és közgazdaságtan arra nyer meghívást, hogy ne veszítse szeme elől azt a képességét, hogy olyan folyamatokat indítson útjukra, amelyek mind több embert képesek bevonni a gazdaságba”. Én azt gondolom, hogy piacpárti keresztény gondolkodók is pont ezt gondolják, még ha az „ellenmarketing” nem is ezt akarja mutatni.

Az „Ez a gazdaság öl” című könyvben felmerül a kérdés, hogy elmehetünk-e egy jó étterembe, vagy inkább lehet-e luxus terméket fogyasztani. „A karitász szolgálatának el kell vezetnie az életstílus radikális megváltoztatásához. Szégyenkezve vettünk részt sok-sok évvel ezelőtt a karitász céljaira rendezett luxusvacsorákon. Ékszereket, értékes holmikat árvereztek el. Tévedtél! Ez nem karitász! Ez egy NGO”. (TG 33. o.) Ferenc pápának igaza van, hogy önmagában a felajánlás nem jelent szeretetet, de alapvető kérdés, hogy egy gazdag ember hogyan tud leginkább segíteni egy másik emberen: Ha elosztja teljes vagyonát, vagy vállalkozik, munkát ad, fogyaszt, időnként étteremben eszik, és azzal dolgozik egy szakács, egy pincér, esetleg egy takarító. Ha jótékonysági rendezvényen veszünk részt, akkor azzal egy közösségi rendezvény jön létre, ahol fiatalok találkozhatnak, esetleg szerelmek, barátságok szövődnek.

A magántulajdon kérdése is itt jön be a képbe. A TG 55. oldalon visszahivatkozik II János Pál magántulajdonnal kapcsolatos kijelentésére: Laborem Excercens 63. szerint az Egyház társadalmi tanítása … „mindig tágabban értelmezte azzal összefüggésben, hogy a teremtett javak használatára egyetemesen joga van mindenkinek, vagyis a magántulajdon joga alá van rendelve a javak egyetemes rendeltetésének és használatának.” Ugyanakkor azt érdemes elvetni, hogy János Pál mindent kollektivizált volna, kiemelte a „sajátomban dolgozom”-tudat fontosságát. A modern üzleti szaknyelv ezt nevezi „ownership-nek”. Azaz, ha egy cégben a központban dolgozom, akkor annak egy kereskedelmi értékesítési pontja is kötődik hozzám: „71. …Maga a gazdasági rendszer és a termelési folyamat nyer akkor, ha ezeket a személyes értékeket teljesen tiszteletben tartja. Aquinói Szent Tamás elgondolása szerint[20] éppen ez a szempont szól nagy erővel a termelőeszközök magántulajdona mellett. Jóllehet valljuk azt, hogy bizonyos súlyos körülmények között kivételt lehet tenni a magántulajdonelvével szemben – s épp a mi korunkban vagyunk tanúi annak, hogy valóra vált a társadalmi tulajdon rendszere –, ennek ellenére a „személyből” levezetett, vagy perszonalisztikus érv nem veszti erejét sem az elvek, sem a gyakorlat síkján. A termelőeszközök köztulajdonba vételénél mindig figyelembe kell vennie ezt a perszonalisztikus tényezőt annak érdekében, hogy értelmes és gyümölcsöző lehessen. Mindent meg kell tenni azért, hogy az ember az ilyen rendszerben is megőrizhesse annak tudatát, hogy a „sajátjában” dolgozik. Ellenkező esetben az egész gazdasági folyamatban szükségszerűen jelentkeznek olyan kiszámíthatatlan károk, amelyek nem csupán a gazdaságot, hanem elsősorban magát az embert sújtják.”

És ezt Ferenc pápa is megfogalmazza: EG 89. „A szolidaritás annak a spontán reakciója, aki felismeri a tulajdon közösségi funkcióját és a javak magántulajdont megelőző egyetemes rendeltetését. A javak magántulajdona azért nyer igazolást, hogy e javak megőrződjenek és gyarapodjanak, oly módon, hogy jobban szolgálják a közjót. Ezért a szolidaritást úgy kell megélni, mint amellett való döntést, hogy visszaadjuk a szegényeknek azt, ami megilleti őket. Ha a szolidaritás ezen meggyőződése és megvalósítása testet ölt, megnyitja az utat és lehetővé tesz egyéb strukturális változásokat. Az olyan strukturális változás, amely nem ébreszt új meggyőződéseket és magatartásformákat, azt eredményezi majd, hogy ugyanezek a struktúrák előbb-utóbb romlottá, terhessé és hatástalanná válnak.”

Ráadásul fontos szem előtt tartani, hogyha nincs magántulajdon, akkor jótékonyság sem. Mert máséból jótékonykodni, az minden, csak nem etikus.

  1. Figyeljünk a hitbeli tanításra is

Nem ez a fő kérdése jelen írásomnak, de sajnálatos, hogy az apostoli buzdítás gazdasági részeiről mindenki beszél a társadalmi tanítással foglalkozóktól az úgynevezett dél-amerikai népi mozgalmakig, de a teológiai, hitítéleti vonatkozások nem igazán ütik meg még az egyházon belüli ingerküszöböt sem. Ahogy a 2016-os Acton Egyetem Ferenc pápa spiritualitása című kurzus leírásában Dr. Massimo Introvigne a Pápai Szalézi Egyetem szociológia és vallásprofesszor kiemeli: „Bár a média figyelem középpontjában Ferenc pápa társadalmi tanítását emeli ki, pedig valójában beszédeinek 90% -a a spiritualitásnak szentelt. Figyelmen kívül hagyva azokat lehetetlen megérteni az a pápa gondolkodását, stílusát. Pedig a fő témák közé tartozik Szűz Mária, az ördög tevékenysége és a lelki világiasság.”

Pedig azokból is lehet fontos következtetések levonni, nekünk magunknak is:

„107. Sok helyen kevés a papi és szerzetesi hivatás. Ez gyakran annak köszönhető, hogy a közösségekből hiányzik a ragadós apostoli buzgóság, ezért ezek a közösségek nem lelkesítenek és nem vonzanak. Ahol van élet, buzgóság, akarat, hogy Krisztust elvigyék másokhoz, ott hivatások is támadnak, mégpedig valódi hivatások.”

„70. Az is igaz, hogy a hangsúly néha nem annyira a keresztény jámborság késztetésére, mint inkább bizonyos csoportok hagyományainak külsőségeire, vagy feltételezett magán-kinyilatkoztatásokra helyeződik, melyeket abszolutizálnak. Létezik egy bizonyos kereszténység, amely ájtatosságokból áll, és jellemzője, hogy önközpontúan és érzelgősen éli meg a hitét, ami valójában nem felel meg a hiteles „népi jámborságnak”. Egyesek támogatják ezeket a kifejezési formákat, anélkül hogy törődnének a hívők társadalmi előmozdításával és nevelésével.”

„Nem a terméketlen pesszimizmusra! 84. Az evangélium örömét soha semmi és senki nem veheti el tőlünk (vö. Jn 16,22). Feladataink és buzgóságunk csökkenésére nem jelenthetnek mentséget világunk – és az Egyház – bajai. Úgy tekintsünk rájuk, mint növekedésre serkentő kihívásokra. A hívő látás képes felismerni a fényt, melyet a Szentlélek mindig áraszt a sötétségben, anélkül hogy elfelejtenénk: „ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20)”.

Ferenc pápa kiemeli, hogy lelki megújulásra van szükség:  „Ne gondold, hogy jó katolikus vagy attól, ha misére mész, gyakran gyónsz, és olykor jótékonykodsz, együttműködsz a karitásszal, ám azután a világ lelke szerint élsz.” (TG 35.o) Ezt mindannyiunknak érdemes szívünkbe eltenni, hiszen „a szeretet nem szavakból áll, hanem tettekből és szolgálatból!” (http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-szeretet-nem-szavakbol-all-hanem-tettekbol-es-szolgalatbol)

  1. Záró gondolatok: szükség van kölcsönös megértésre

Úgy gondolom, hogy sajnos a mostani diskurzusban, Ferenc pápa gazdasági tanításában, de elsősorban annak interpretálásában, a „fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik”. II. János Pált idézve a „szabad piacgazdaság” olyan rendszert is jelenthet, ami „elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben”.   Sajnos pont ez a felelősség és szabadság veszhet el, ha kizárólag a piaci kudarcokra koncentrálunk, és elfelejtjük, hogy a túlzott centralizáció és a szabályozói (kormányzati) kudarcok is nagy-nagy károkkal járhatnak, gyakran járnak is. Ferenc pápa tanítását pedig teljesen körűen kell értékelnünk, megismernünk.

Oskari Juurikkala, „Erényes nyomor, keresztény szabadság” című székfoglalójában Ferenc pápa tanításához adott „szabadpiac oldali dicséretet” (http://www.acton.org/pub/commentary/2014/12/10/francis-idea-christian-poverty). Konklúziójában a jogász-közgazdász kutató megfogalmazta, hogy egyértelmű a feszültség a szabadpiaci gondolat, és Ferenc pápa tanítása között, de az ellentmondásban koncentrálhatunk a „pozitív feszültségre, amely segít megtisztítani és gazdagítani a gazdasági gondolkodást, és a közgazdaságtan teheti teljessé Ferenc pápa üzenetét. Az eredmény egy ilyen szintézis esetén nem a szabad piacgazdaság balra tolódásához; hanem a szabad piacgazdaság Krisztushoz közelebb viteléhez vezethet, és így közelebb az igaz, tartós és vonzó szabadsághoz”.

 

[1] NGO: nemkormányzati szervezet (angolul non-governmental organization)