A feladatunk, hogy mint egyének vagy mint különböző csoportok, közösségek és szervezetek tagjai átfogó mozgalmat alkossunk az ember személyének védelmére, méltóságának megvédésére, ami hozzájárul a történelem különféle viszontagságai között egy igazságosabb társadalom felépítéséhez, vagy legalább az igazságtalanság visszaszorításához.

Sorozatunkat a Centesimus Annus 3. pontjának elemzésével kezdjük, amelyben II. János Pál meghatározza a célt: az ember személyének védelme, és ezen keresztül egy igazságosabb társadalom felépítése (az első két pontot, az enciklika bevezetőjét nem elemezzük külön). Úgy tűnik két egymással összekapcsolódó célt tűz elénk, de egyértelmű a prioritássorrend: az emberi személy védelme.

Mike Károly és Szalai Ákos elemzésének 1. része

A vastag betűvel szedett az eredeti. Normállal a mi kommentárunk.

3. Szeretném most javasolni XIII. Leó enciklikájának „újraolvasását” és egyidejűleg biztatni, „pillantsunk vissza” magára az enciklika szövegére, hogy újra felfedezzük azoknak az alapvető elveknek a gazdagságát, amelyek benne foglaltatnak a munkáskérdés megoldására. Biztatok arra is, hogy figyelmesen vegyük szemügyre az „új dolgokat”, melyek körülvesznek és amelyek, ahogy mondani szokták, átcsaptak felettünk; ezek nagyon is különböznek azoktól az „új dolgoktól”, amelyek az előző évszázad utolsó évtizedét jellemezték. Végül arra buzdítok, hogy tekintetünket „a jövőre vessük”, most, amikor közeledni látjuk a harmadik keresztény évezredet, amely számunkra ismeretlen dolgokkal, ugyanakkor ígéretekkel is teljes. Képzeletünket és alkotóképességünket megragadó ismeretlen dolgokkal és ígéretekkel, amelyek arra is ösztökélnek bennünket, hogy mint Krisztusnak, az „egyedüli Mesternek” (Mt 23,8) tanítványai újból ráébredjünk felelősségünkre, hogy mutassuk az „utat”, hirdessük az „igazságot” és közvetítsük az „életet”, amely Ő maga. (Jn 14,6)

Amikor így járunk el, nemcsak megerősítjük ennek a tanításnak az örök értékét, hanem az Egyház hagyományának igazi értelmét is megmutatjuk, amely mindig élő és eleven, az atyáink által a hitben lerakott alapra épül, különösen arra az alapra, amelyet „az apostolok adtak tovább az Egyháznak”[i] Jézus Krisztus nevében: ez az alap, és senki sem rakhat mást. (vö. 1Kor 3,11)

XIII. Leó, mint Péter utódja, küldetésének tudatában határozta el, hogy foglalkozik a kérdéssel, és ugyanez a tudat hatja át ma az ő utódját is. Ahogy ő és az őt megelőző és követő pápák, úgy merítek ihletet én is az evangéliumi írástudó példájából, aki a Mennyek Országának tanítványa lett, és akiről az Úr mondja, hogy „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő”. (Mt 13,52) A kincs az Egyház gazdag hagyománya, amely tartalmaz az idők kezdetétől fogva kapott és továbbadott „régi dolgokat”, és amely lehetővé teszi azoknak az „új dolgoknak” a megértését, amelyek közepette az Egyház és a világ élete folyik.

Ezekhez az új dolgokhoz, amelyek a hagyományba beépülve régivé válnak és ezzel anyagot és alkalmat nyújtanak annak gazdagításához és a hitélet elmélyítéséhez, hozzátartozik milliók gyümölcsöző tevékenysége, akik az Egyház szociális tanításától indíttatva vállalják, hogy annak szellemében fáradoznak a világban. Mint egyének vagy mint különböző csoportok, közösségek és szervezetek tagjai átfogó mozgalmat alkotnak az ember személyének védelmére, méltóságának megvédésére, ami hozzájárult a történelem különféle viszontagságai között egy igazságosabb társadalom felépítéséhez, vagy legalább az igazságtalanság visszaszorításához.

A jelen enciklika célja, hogy megvilágítsa a XIII. Leó által kifejezésre juttatott elvek termékenységét, azon elvekét, amelyek az Egyház doktrinális örökségéhez tartoznak, ennélfogva kötelezik az Egyház tanítói hivatalát. A lelkipásztori gondoskodás ugyanakkor arra késztetett, hogy előterjesszem bizonyos újkeletű történelmi események elemzését. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy az események figyelmes tanulmányozása - az evangelizáció előtt álló új követelmények felismerésének céljával - fényt derít olyan feladatokra, amelyek a lelkipásztorokra tartoznak. Ugyanakkor e tanulmányozás során nem feladatunk véglegesen ítéletet mondani, mivel ez nem tartozik a tanítói hivatal sajátos hatáskörébe.

***

A Centesimus Annus megírásához a Rerum Novarum megjelenésének százéves évfordulója szolgáltat apropót. Ezt a tényt nem feledhetjük, miközben a szöveget olvassuk. A tiszteletadás a használható eszközöket is befolyásolja: amennyiben némileg módosítani akarja a száz évvel korábbi szöveg hangsúlyait, azt nem nyíltan teszi. Igazán azt érdemes megvizsgálni, mikor emel ki olyan részt a korábbi szövegből, amely ugyan valóban ott van, de kicsit kevésbé hangsúlyos helyen, vagy éppen milyen gondolatokat hagy említés nélkül. Ilyen példaként látjuk majd a II. János Pálra oly jellemző perszonalizmus kiemelését, vagy éppen a magántulajdon értékelésében felfedezhető hangsúlyeltolódást.

A 3. pont legérdekesebb része kétségtelenül az utolsó előtti bekezdés, amely rövid foglalatát adja a társadalmi tanítás II. János Pál által látott céljának. Az alap a keresztény perszonalizmus, az emberi személy védelme, illetve az igazságosabb társadalom kialakítása. Mint a későbbiekben látni fogjuk, ez a megközelítésmód, az emberi személyiség középpontba állítása alapvető jelentőségű a tanításban. (Némileg új alapra is helyezi a társadalmi tanítást – bár okkal hivatkozik nagy elődökre, például a Populorum Progressiora.) A perszonalizmus megértéshez elengedhetetlen, hogy kézbe vegyük a Veritatis Splendort, amelyben talán legteljesebben jelenik meg II. János Pál tomizmusa. Az ebben megjelenő perszonalizmus egyszerre képes megfelelő elvi alapot kínálni az emberi szabadság védelmének a különböző totalitárius államfelfogásokkal szemben, és az emberről alkotott reális keresztény kép védelmének az egyszerű individualizmussal szemben. Megelőlegezve a későbbieket: ezen utóbbi individualizmus–perszonalizmus ellentét elsősorban abból fakad, hogy az individualizmus tagadja az ember és Isten, az ember és az igazság közötti kapcsolatot. Téves, redukcionista emberképből (mondhatnánk: nem a személyből, hanem az egyénből) indul ki. Álljon itt a Veritatis Splendorból csupán egyetlen részlet:

VS 34. „Mester, mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?” Az erkölcsi kérdés, melyre Krisztus válaszol, nem választható el a szabadság kérdésétől, sőt a szabadságot központi helyre teszi, mert nincs erkölcsiség szabadság nélkül: „Az ember csak szabadon fordulhat a jó felé.” (GS 17) De miféle szabadság ez? A Zsinat kortársainknak – akik „oly nagyra tartják” a szabadságot, melyet „buzgón keresnek", de „gyakran rosszul élnek vele, mert úgy vélik, minden megengedett, ami tetszik, beleértve a rosszat is” – szeme elé állítja az „igaz” szabadságot. „Az igaz szabadság az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére (vö. Sir 15,14) hogy így az a maga elhatározásából keresse a Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (GS 17) Ha létezik az igazság keresésében a saját út tiszteletben tartásának joga, akkor előbb és még inkább létezik mindenki súlyos kötelezettsége az igazság keresésére és a megismert igazsághoz való ragaszkodásra. Newman bíboros, aki a lelkiismeret jogainak jeles képviselője, ebben az értelemben állította nagyon határozottan: „A lelkiismeretnek azért vannak jogai, mert vannak kötelességei."

A másik itt felbukkanó alapfogalom az igazságosság. Úgy tűnik, ennek megítélése az elmúlt két évtizedben az egyházi tanításban is kicsit átalakult. XVI. Benedek a Caritas in Veritate enciklikában már túl is lép rajta, és a keresztény társadalmi tanítás középpontjába az igazságosság helyett a szeretetet (caritas) állítja:

CiV6. Mindenekelőtt az igazságosságról. Ubi societas, ibi ius: ahol társadalom létezik, ott jog is létezik; minden társadalom kidolgozza a maga sajátos rendszerét az igazságossággal kapcsolatban. Ám a szeretet túlhalad az igazságosságon, mert szeretni annyi, mint adni, odaadni a másiknak azt, ami az „enyém”; ugyanakkor a szeretet soha nem létezik igazságosság nélkül, amely azt követeli, hogy megadjuk a másiknak azt, ami az „övé”, ami léte és működése alapján megilleti. Nem tudok a másiknak a „magaméból” ajándékozni, ha előbb nem adtam meg neki azt, ami az igazságosság alapján jár neki. Aki szeretettel van mások iránt, az mindenekelőtt igazságos velük szemben. Az igazságosság nemcsak hogy nem idegen a szeretettől, nemcsak hogy nem a szeretet alternatívája vagy paralel megfelelője: az igazságosság „elválaszthatatlan a szeretettől”, bensőleg hozzá tartozik. Az igazságosság a szeretet első útja, vagy, amint VI. Pál mondta, a szeretet alapfoka, a „tettel és igazsággal” való szeretés (1Jn 3,18) szerves összetevője, amire János apostol buzdít. Egyfelől a szeretet megköveteli az igazságosságot, az egyének és népek törvényes jogainak elismerését és tiszteletben tartását. Ez tevékenyen hozzájárul „az ember városának” jog és igazságosság szerinti felépítéséhez. Másfelől viszont a szeretet felülmúlja az igazságosságot és teljessé teszi azt az ajándékozás és a megbocsátás logikájában.  „Az ember városát” nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.

Persze nem kell ellentétet látni aközött, hogy a Centesimus Annus ilyen központi helyet szán az igazságosságnak, míg a Caritas in veritate már túllépni látszik rajta. Mint minden szövegnek, minden enciklikának, a Centesimus Annusnak is alapvetően tekintettel kell lennie az olvasóira. A mondanivalóját úgy kell megfogalmaznia, hogy az az adott korban könnyen befogadható legyen. Mivel a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján a társadalmi (elsősorban elosztási) igazságosság a közbeszéd megkerülhetetlen kérdése volt, így a szöveg elfogadja ezt a nyelvhasználatot – bár, mint majd később látjuk, maga II. János Pál is némileg kritizálja ezt. Megelégszik azzal, hogy eltolja a hangsúlyokat, és a szövegben igazságosság követelményéről érezhetően korábbiaknál kevesebb, míg a perszonalizmusról lényegesen több szó esik.

((Az Enciklika 1 és 2. pontjáról, amely alapvetően a tiszteletadás megnyilvánulása nem fogunk elemzést közölni.)