Társadalmi célú hirdetés következik. Nem túl népszerű társadalmi hirdetés. A választáson részt venni nem kell. Sőt, nem is feltétlenül fontos. Aki akar, nyugodtan maradjon otthon. 

Az utóbbi években nagy divatja van felhívni a figyelmet arra, hogy ki mindenki akar minket átvágni. Pontosabban, majd mindig kiderül, hogy a csúnya nagyvállalatok tesznek erre kísérletet. Ezért aztán a bevett értelmiségi elvárás szerint a kormányzatnak mindent el kell követni, hogy ezt ne tehessék. Például figyelmeztetni kell erre a veszélyre az embereket; informálni kell őket arról, hogy milyen csúnya módszerekkel élnek vissza a tájékozatlanságukkal.

Aztán eljön a választás. És rájöhetünk: mindaz, amit a nagyvállalatok elkövetnek az egyszerű vevők, beszállítók megtévesztése érdekében kismiska ahhoz képest, amit értelmiségiek, celebek, civil szervezetek követnek el akkor, amikor rá akarják beszélni az állampolgárokat a választáson való részvételre. Tipikusan három hibát, bűnt követnek el. Pontosabban három plusz egyet. (1) Ostobának nézik a választókat – olyan dolgokat akarnak elhitetni velük, ami egyszerűen hazugság. (2) Olyan morális követelményeket fogalmaznak meg, amik nem léteznek. (3) Olyan – etikai szempontból – kivételes lépésként írják le a választási részvételt, ami minimum csúsztatás. Túldimenzionálják annak fontosságát. (+1) Ráadásul – vélhetően a saját tudatlanságuk miatt – növelik a demokráciával együtt járó egyik legnagyobb veszély kialakulásának esélye, a többség zsarnokságáét.

1. Ostobának néznek: „te dönthetsz – te döntsél, ne az ostobák”

Az érv azt szeretné elhitetni, hogy tőlünk is függ a végeredmény – illetve, ha mi nem szavazunk, akkor „Emőke vagy Gábor” fogják eldönteni helyettünk. Rossz hírem van: ez ostobaság. Tudjuk ezt a közgazdaságtan racionális távolmaradás modelljéből is: az egyes szavazatok hatása annyi, hogy az adott párt eggyel több, vagy eggyel kevesebb szavazattal végez-e. És mi az esélye, hogy akár csak egyetlen parlamenti mandátum is megfordul ezen az egyetlen szavazaton? És mi az esélye, hogy egy mandátumon függ majd a kormány összetétele? Nyugodtan rábízhatjuk Gáborra és Emőkére – az ő szavazatuktól se függ a végeredmény. Vélhetően tízezer Gáborétól és Emőkéétől sem fog. A mienktől sem.

Aki ezzel az érvvel áll elénk az pontosan ugyanolyan buta, vagy legalábbis pontosan ugyanolyan ostobának néz minket, mint amilyen Gábor és Emőke.

Szögezzük le: a racionális távolmaradás modelljére épülő bonyolultabb magyarázatok, a részvételre is racionális magyarázatot szolgáltatnak. Megmutatják azt is, hogy mi lehet racionális érv a részvétel mellett. Csak annyit állít, hogy az eredmény befolyásolásának esélye nem. Ilyen érv lehet az, ha valaki nem tudna (csak nehezebben tudna) tükörbe nézni hétfő reggel, ha nem menne el vasárnap választani. Az ilyen ember számára maga a részvétel – és nem az eredmény befolyásolása – fontos. Mondjuk rosszabb polgárnak érzi magát. (Etikai motivációnak nevezi ezt a közgazdaságtan; de jobb lenne preferencia-alapúnak nevezni. Mindjárt megmutatom, miért nincs köze ennek az érvnek az etikához.) Ha valaki a részvételtől érzi jól magát, ám érezze – és vegyen részt. De vegye tudomásul: másnak, például nekem ez nem fontos, nem ettől érzem rosszul magam. (Hanem mondjuk attól, ha elmulasztom a vasárnapi miselátogatást.)

2. Kantiánus érvelés: „mi lenne, ha mindenki így tenne”.

Talán a leggyakrabban ezt az ellenérvet hallom, amikor valaki szembesült a racionális szavazás előző modelljével: „oké, az eredményt nem befolyásoljuk, de mi lenne, ha mindenki az én példámat követné, és senki nem menne el?” Persze olyan dolgot kér ez rajtam számon, amit nem állítok. Nem fogalmazok meg elvárást, nem karok példaként szolgálni: én ugyan nem megyek, de nem nézem rossz szemmel, ha valaki (persze nem az eredmény befolyásolásának ostoba szándékától vezéreltetve) elmegy. Elfogadom, hogy mást tart fontosnak, mint én.

Persze egy igazi „hardcore deontikus” talán úgy válaszolna: nem érdekli, hogy én akarom-e, hogy mások kövessenek – a fontos az, hogy ha követnék a mintámat, abból rossz dolog lenne. Az ő elvárása az, hogy úgy viselkedjek, hogy mindig jó példát szolgáltassak másoknak! Egyrészt: kikérem magamnak, hogy engem eszköznek, mások magatartásához adandó példának tekintenek. (És ezzel a kanti logika a saját farkába harap.)  Másrészt, az a probléma, hogy ennek alapján a vegetarianizmust, az absztinenciát vagy egy adott vallás követését is etikai elvárássá tehetnénk, nem csak a választási részvételt. A húsevőknek, alkoholfogyasztóknak, más vallásúaknak miért van joguk rossz példát szolgáltatni – miért csak a választástól távolmaradóknak nincs?

3. Erényetikai érv: „a jó ember részt vesz a közéletben”

Az előző problémára szolgáltathat egyfajta választ az erényetika: a választási részvétel fontosabb, mint a húsfogyasztás, vagy a vallási elkötelezettség. De ez az érv már túl van a deontikus, mi lenne, ha mindenki… logikán. Itt már nem a példaadás a cél, hanem az, hogy maga az ember tegyen jót. Ez az érv arra épít, hogy a jó ember részt vesz a közéletben; a jó ember kiáll a demokrácia mellett. Ezekkel az érvekkel nem is vitatkozom itt. Alátámaszthatók ezek az elvárások antik, vagy klasszikus keresztény etikai alapelvekkel is: az ember zoon politicon, vagyis az ember igazán ember (jó ember) csak akkor lehet, ha nem vonja ki magát a közösségi, politikai életből. Még ezzel is egyetértek. De nem ez a kérdés! Hanem az, hogy miért a választási részvétel a közösségi, politikai élet mércéje. Miért ne élhetne valaki jó emberhez illő, közösségi, politikai életet, ha nem megy el választani? Miért baj az, ha ezt a politikai életben való részvételnek ezt az egy módját nem tartja alkalmas eszköznek? Miért válik valaki rossz emberré, ha ugyan a választáson nem vesz részt, de más formában megnyilvánul a közéleti, politikai vitákban? Miért elvárás az, hogy tőle nagyon távol álló pártprogramok között válasszon – miért nem elég, ha véleményt nyilvánít konkrét politikai kérdésekben, részt vesz az azokról folyó vitákban?

Ki kell persze ennek kapcsán térni a katolikus egyház tanítására is. Hivatkozhatna ugyanis ez az érv arra is, hogy a Katolikus Egyház katekizmusának 2240. pontja kimondja: szavazási jog gyakorlása kötelesség. 

A hatóságok iránti alárendeltséggel és a közjó érdekében vállalt közös felelősséggel együttjár az adófizetésnek, a szavazati jog gyakorlásának és az ország védelmének erkölcsi kötelessége:

Érdemes azonban felismerni – különösen az elvárást megalapozó idézetekből nyilvánvaló ez: itt olyan kötelességről van szó, amellyel az ember akkor és annyiban tartozik a közösségnek, amennyiben a világi hatalom ezt megköveteli. Ugyanúgy, ahogy annyi adóból és annyi honvédelmi szolgálatból is annyival tartozunk, amennyit a politikai hatalom megkövetel. A politikai hatalom ezt megkövetelheti – és csökkentheti, el is engedheti azt. Ugyanígy, megkövetelheti a választási részvételt is – ha akarja. A világi hatalomnak engedelmeskedni kötelesség. A választási részvétel is ilyen kötelesség: az adott politikai közösség, politikai hatalom akaratából ered – ha elvárja azt. (Utalni kell itt arra, hogy a Katekizmus első megjelenésekor, 1992-ben, a világ sok országában létezett a választási részvételt kötelezővé tevő törvényi előírás. Például Olaszországban is. Azóta ezt a kötelezettséget a legtöbb helyen megszüntették. Olaszországban például 1993-ban.)

+1 A részvétel elleni érv: a szavazategyenlőség problémája

Az eddigiekben azt mutattam be, hogy miért nem tekinthetünk a választási részvételre se a racionalitás által megkövetelt magatartásként, se morális elvárásként. (És ugyanígy a távolmaradásra sem.) Mutattam érvet a részvételre is: ha valaki egyéni preferenciái, önképe alapján kifejezetten magasra értékeli a részvételt, akkor racionális részt vennie. Ugyanígy: ha valamelyik párttal, jelölttel oly mértékben azonosul, hogy másnap rosszul érezné magát, ha nem támogatta volna meg a szavazatával, akkor is.

Ki kell azonban emelni egy olyan érvet is, amely épp azt mutatja meg, hogy miért jó (megkockáztatom: miért etikus) az, ha nem mindenki szavaz.

Az érv a többség zsarnokságának problémáján alapul: egy demokratikus többség megválaszthat olyan kormányokat, megszavazhat olyan alternatívákat is, amelyek a kisebbségben maradók számára – a többség előnyéhez képest – aránytalan terheket rónak. Az ilyen helyzetek kialakulásának egyik oka a szavazategyenlőség. Azoknak, akik számára az adott kérdés roppant fontos ugyanúgy egy szavazatuk van, mint azoknak, akiknek majdnem mindegy. És ezek a „nekem mindegy, de, ha választani kell, akkor inkább…” típusú szavazatok legyőzhetik a „fontos szavazatokat”. A választási rendszer, az egy szavazó egy szavazat elve mellett nem méri a referenciaintenzitást – mondja a közgazdaságtan. Nem is vitatom: az egy szavazó egy szavazat elvnél nem biztos, hogy van jobb. De ha megengedjük a távolmaradást, akkor ezzel vélhetően éppen azok élnek majd, akik nem látnak éles különbséget a jelöltek, a programok között – a „nekem mindegy, de, ha választani kell, akkor inkább…” típusú szavazatok esnek majd ki a rendszerből. (Az 1. pontban tárgyalt racionális távolmaradás modelljéből is ez következik.) A távolmaradás lehetősége egy szelep, amin keresztül megnyilvánulhat a preferenciák intenzitása. Csökken a többség zsarnokságának esélye.

Megkockáztatom: mindannyian jobban járunk, ha békén hagyjuk a szavazni nem akarókat. És inkább azok döntenek, akik valóban fontos különbséget látnak a jelöltek, pártok, alternatívák között.