A vállalatok vallási felelősségéről - a keresztény kapitalizmus alapelemei egy bírósági ítéletben

hobbylobby1.jpgA vállalatok szabad döntését azért kell megvédenünk, mert csak ez biztosíthatja a tulajdonosaik vallásszabadságát – mondta ki a héten az amerikai Legfelső Bíróság az ún. Hobby Lobby ügyben. (Félhivatalosan – ahogy később hivatkozni fognak rá: Burwell v. Hobby Lobby. Az ítélet itt.) A kérdés, bár régóta roppant éles, és mint mindjárt látni fogjuk a kereszténység gazdaságképe szempontjából is kulcsfontosságú viták központi kérdése volt nem nagyon jelent meg a magyar sajtóban – még a katolikus sajtóban. Talán az is érthető lesz, hogy szerintem miért.

Úgyhogy lássuk először az esetet! Az ún. Obamacare előírta a munkaadóknak, hogy kössenek egészségbiztosítást a munkavállalóikra. (Az Egyesült Államokban nincs mindenkire kiterjedő államilag szervezett társadalombiztosítás – és ez előtt a törvény előtt a munkaadók szabadon dönthettek arról, hogy a munkavállalók számára – hasonlóan a különböző itthon is ismert béren kívüli juttatásokhoz – kötnek-e egészségbiztosítást.) A törvény azt is előírta, hogy mit kell egy ilyen biztosításnak tartalmaznia. Többek között azt is, hogy a biztosítottak, a munkavállalók, ingyen jutnak különböző gyógyszerekhez – többek között fogamzásgátló szerekhez, sőt azokon belül abortuszt előidéző tablettákhoz is (vagyis olyanokhoz, amelyek a megtermékenyített petesejt fejlődését akadályozzák meg.)  A törvényalkotók tisztában voltak ennek vallásszabadságot sértő voltával. Ezért eleve megengedték, hogy az egyházi fenntartású intézmények, amennyiben azt kérik, akkor ne legyenek kötelesek munkavállalóikra olyan biztosítást kötni, amelyek ezeket a gyógyszereket is tartalmazza. (A törvény úgy rendelkezik, hogy amennyiben ezt az intézmények kérik, akkor a biztosítóknak a munkavállalóik számára fel kell ajánlani egy olyan biztosítást, amely ezeket a szolgáltatásokat is – persze megfelelő biztosítási díj ellenében – ingyenessé teszi.)

Az eset névadója a Hobby Lobby nevű cég egy családi vállalkozás, amelynek tulajdonosai és menedzserei is a családtagok. Ők evangéliumi keresztények. Mivel hitükkel az abortusz összeegyeztethetetlen, így munkaadóként nem voltak hajlandóak megfizetni munkavállalóik abortusztablettáit; nem voltak hajlandóak olyan biztosítást kötni, ami ezt is fedezi. A múlt héten a Legfelső Bíróság – a csúnya, kapitalista elnökök, Reagan és a két Bush által delegált bírók szavazatival, a szociálisan roppant érzékeny demokrata elnökök, Clinton és Obama által kinevezett bírók ellenszavazatival – 5:4 arányban a családi vállalkozás oldalára állt az amerikai kormányzattal szemben.

Az ítéletben a mi számunkra a legérdekesebb nem az, hogy az abortusz ilyen kezelése vallásszabadságot sért. Ez, mint láttuk, a törvényhozók előtt sem volt kérdés: ezért kaptak az egyházi fenntartású intézmények felmentést. A kérdés az volt, hogy egy vállalat hivatkozhat-e erre. Liberális barátaink szerint nem: a vallásszabadság, a vallásgyakorlás joga csak embereket illet meg. A vállalatok onnantól, hogy profitérdekelt tevékenységet folytatnak, nem hivatkozhatnak arra. A többségi vélemény ezt az érvelést tételesen cáfolja. Mind a korábbi amerikai bírói gyakorlatból merítve, mind az egyszerű logika alapján bemutatja, hogy egy családi tulajdonban és a család menedzsmentje alatt álló vállalat erre okkal hivatkozhat. Ugyanis egy vállalat nem egyszerűen a profit-maximálásra jön létre. Mert hirtelen a liberálisok egyik fő érve az lett, hogy a vállalatoknak nem lehet más funkciójuk, mint a profit növelése – elfeledkezve arról, hogy mondjuk a vállalatok társadalmi felelősségéről (CSR) egyébként milyen előszeretettel beszélnek. A CSR lényege, ugye, hogy a vállalatokkal szemben erkölcsi követelményeket fogalmaznak meg, amelyeket nekik be kellene tartani akkor is, ha emiatt a profitjuk csökken – például a vállalatok kötelessége lenne támogatni a szegényeket, a kultúrát, tenni a környezetszennyezést megakadályozása érdekében (a törvényi előírásokon felül), stb.

A döntés azonban roppant világossá teszi, hogy ez az érvelés miért téves, illetve, egyben a CSR – vagyis a vállalatokkal szemben erkölcsi elvárásokat megfogalmazó (sajnos sok katolikus, keresztény által is osztott gondolat) kritikáját is adja. A kulcsmondat: „A zártkörű (a tulajdonosokhoz nagyon közel álló) társaságok szabad (vallás)gyakorlásának jogát védve azok vallásszabadságát védjük, akik őket tulajdonolják és ellenőrzik”. [„Protecting the free-exercise rights of closely held corporations thus protects the religious liberty of the humans who own and control them.”] Vagyis nem a vállalatokat védik, hanem a tulajdonosaikat - ők gyakorolhatják a vallásukat is. Ezek a vallási korlátok a vállalatra akkor és annyiban érvényes, ha a befektetők (a jogi értelemben vett tulajdonosok) ezekben a kérdésekben megegyeznek. A vállalat a befektetők érdekeit kell, hogy kövesse (és nem másokét, mint a CSR állítja), és ők dönthetnek úgy, hogy a profiton kívül más célt, vagy a profitszerzés valamilyen korlátait (mondjuk éppen a vallásuk által tiltott tevékenységek kizárását) is figyelembe veszik. Nem a vállalatnak van a tulajdonnal járó társadalmi felelőssége, nem a vállalat gyakorolja a vallását, hanem a tulajdonosai. Éppen ezért az ítélet elég egyértelmű akkor is, amikor az ellenzők azon kérdésére ad választ, hogy a nagyvállalatok (mondjuk az IBM vagy a General Electric) is hivatkozhatnak-e a vallási meggyőződésre. Igen - ha ebben a befektetők egyetértenek. Amíg azonban ilyen megegyezés nincs (és ezt elérni ugye nagyon nehéz) addig a vállalatot nem, csak az egyes befektetőket, tulajdonosokat illeti a vallásgyakorlás joga, és csak az egyes befektetőket, tulajdonosokat terheli kötelezettség (például a tulajdonnal együtt járó társadalmi felelősségvállalásé) – nem a vállalatot.

Érdemes kiemelni, hogy a vallásgyakorlás e jogát a tulajdonosoktól megtagadni akaró bírók azzal érveltek, amivel a CSR (keresztény) hívei is szoktak: a vállalat nem csak a tulajdonosok közössége, hanem az alkalmazottaké is – és mivel az alkalmazottak egy része nem osztja a tulajdonos család vallási meggyőződését, így nem mondható ki, hogy a vállalat ilyen célt tűzne maga elé. Logikus. A CSR-ból bizony ez (is) következik: nem helyes, ha a befektetők, a tulajdonosok dönthetnek mindenről. (Adott esetben a munkavállalók vallásszabadságát sértheti, ha a befektetők a saját vallási meggyőződésük alapján dönthetnek.) De a vállalat a befektetők (és a menedzserek) irányából ítélendő meg.

Ezt nem árt szem előtt tartani azoknak sem, akik keresztényként szeretnek a vállalatok (vagyis nem az egyes emberek) társadalmi felelősségéről beszélni! Szerintem maradjunk meg ennél a mondatnál: A gazdasági társaságok szabadságát védve a befektetőik (akik őket tulajdonolják) és a menedzsereik (akik őket ellenőrzik) jogait – és vallásszabadságát  védjük.

 

Fénykép: http://www.heritage.org/