Mióta a múlt hét végén bejárta a sajtót a hír, hogy egy katolikus hittankönyv halálos bűnnek nevezi a homoszexualitást, többször jött velem szembe liberális barátaim kezdeményezése miszerint ez ellen tiltakozni kell. Egy ideig szántam rá időt, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy (i) egyrészt a vallásszabadsággal ellentétes, ha korlátozni akarják azt, hogy egy katolikus tankönyv a Katolikus Egyház álláspontját megismertesse a diákokkal, (ii) másrészt valószínűleg félreértik, hogy mit is jelent a halálos bűn kifejezés katolikus teológiában. Egy idő után feladtam. Kevés vagyok ehhez. Pedig a legtöbbjük ezen információk fényében visszakozott is. Valaki más hasonló magyarázatai hatására így tett például Vári György is. Mindazoknak, akik elsőre felháborodtak, majd az információk birtokában visszakoztak – sőt esetleg, mint Vári György bocsánatot is kértek, kezdeti megnyilatkozásaikért – csakis köszönet és nagyrabecsülés jár.

Ugyanakkor – nem feladva a harcot azok ellen, akik kitartanak az egyházellenes támadások mellett – érdemes a saját felelősségünkről is elgondolkodni. Talán a legfontosabb közös pont a kereszténységben és a kapitalizmusban az egyéni felelősségvállalás követelménye: gond esetén a hibát elsősorban magunkban, a saját döntéseinkben, és csak másodsorban másokban (mások nemtelen viselkedésében), és csak végső soron az „igazságtalan társadalmi viszonyokban” keressük. Nézzünk szembe a saját felelősségünkkel: miért nem sikerül még a téma iránt láthatóan fogékony liberális, ateista barátainkkal sem megismertetni a keresztény, katolikus tanítás alapfogalmait? Erre nem válasz, hogy jöjjenek ők és tanulják meg. A mi felelősségünk is az, hogy közérthető, számukra is érthető és élvezhető formában eljussunk hozzájuk. Az, hogy ne (ne csak) saját magunknak írjunk katolikus, keresztény sajtót, blogot, hanem olyan módon, ami őket is érdekli.

Ferenc pápától sokan idézik, hogy ki kell menni a templomokból, hogy ne zárjuk magunkra a templom ajtaját. Ez azonban, meggyőződésem szerint nem azt jelenti – mint azt sokan érteni vélik –, hogy modernizáljuk a hitünket, szakítsunk eddigi vallásos (liturgikus) gyakorlatunkkal, legyünk népszerűek. Azt jelenti, hogy a hitünket kell közérthetően kommunikálni. Sőt, a kommunikáció lehetetlen akkor, ha nincs mögötte álláspont. Ha nincs Dominus Iesus, ha nem tudjuk, hogy kik vagyunk, akkor beszélgetni sem tudunk. Nincs miről. Beszélgetni a beszélgetésért - ez ugyan olyan dolog, amiben sok baloldali katolikus és nem katolikus társadalomtudós hiszi; de a kommunikációnak van célja: a másik megértése, a saját álláspontunk tisztázása, a másik meggyőzése, az ő hibái korrigálása.

Amiről a templomból való kilépés szól, az csak annyi, hogy ezt az álláspontot el kell juttatni a nem katolikusokhoz is. Ez egyébként nem újdonság: ez volt már a Caritas in veritate egyik fő motívuma is. Persze sokan gondolják, hogy ez lehetetlen, mert lenéznek minket, nem nyitottak ránk, nem hallgatnak meg, stb. De a történelem tele van azoknak a példáival, akik mégis eljutottak hozzájuk. Erről szól Aquinói Szt. Tamás tanítása, amely szerint a racionális vita közel vihet a hitigazságok megismeréséhez, elfogadásához; erről szólnak John Henry Newman munkái, amelyek a nem katolikus angol értelmiség körében is népszerűvé váltak; ha nagyon más minőségben is, de erről szólnak, erről kellene, hogy szóljanak a különböző hitvédelmi iratok is. De láthatunk kortárs magyar sikert is: a hozzám hasonló vénemberek emlékeznek arra, hogy húszegynehány éve a modern atlantista, angolszász konzervatív álláspont, érvelés ugyanolyan ismeretlen, lenézett volt liberális és szocialista barátaink körében (és bizony olykor a keresztények, katolikusok között is), mint ma a katolikus, keresztény, vallásos. Elég volt néhány a témát jól, színvonalasan kommunikáló fórum (blogok, folyóiratok) és mára megkerülhetetlen – és, ami még fontosabb: ismert – lett. A feladat tehát nem lehetetlen. 

A kép: Boldog John Henry Newman