Az elmúlt héten sokan a változást ünnepelték. Mindazt, amiben Ferenc pápa újat mondott, tett. (Hogy aztán ezt valóban mondta, gondolta-e, vagy csak belelátták a szavaiba, tetteibe azok, akik szívesen látnák II. János Pál és XVI Benedek pápaságát egyszerű 35 évnyi "kisiklásnak", amely után végre visszatalálunk a "zsinat szelleméhez" - az más kérdés.) Mi ezen a blogon, mint XVI. Benedek hagyatékát feldolgozó bejegyzéseinkben többször is (1, 2) felhívtuk a figyelmet, a folytonosságot sokkal fontosabbnak tartjuk, mint a szakítást. Erre tanított XVI. Benedek és II. János Pál: az új dolgokat, mindig a hagyomány fényében, azzal összhangban kell látnunk és értékelnünk. Így fogjuk Ferenc pápa szavait is értelmezni.

Keddi inaugurciójakor (lat. am. felavatás, beiktatás, székfoglalás) a homíliájából azonnal a természetvédelem ügyét emelték ki. Teljes joggal.

Érdemes azonban ennek kapcsán hangsúlyozni, hogy a természetvédelem, amelyről Ferenc pápa, Assisi Szent Ferencre is hivatkozva beszélt nem keverendő össze az időnkét panteista zöld politikusok programjával. A katolikus egyház tanításának középpontjában ugyanis az ember áll. A környezetvédelmet - filozófiailag pontosabban: a természetvédelmet - is ennek fényében kell látnunk. 

II. János Pál, amikor a Centesimus Annusban az ökológiai gondolkodás szükségességéről beszél, akkor azt egy nagyobb összefüggésbe a humánökológia kérdéskörébe illeszti, vagyis arról beszél, hogy ahogy a környezetünket óvnunk kell (ez számára már-már evidencia) ugyanúgy nem feledkezhetünk el ember természetünk sem. Kissé sarkosan: nem rendelhetjük ezt alá a környezetvédelemnek sem, amit sok környezetvédő hirdet - például, amikor a környezet védelmét fontosabbnak tartja, mint az emberi élet védelmét:

Amikor az ember – még ha távolról sem a szükséges mértékben, de – teljes joggal fáradozik azon, hogyan mentse meg a kipusztulással fenyegetett különböző állati fajok természetes környezetét, mert megérti, hogy valamilyen módon mindegyik hozzájárul a földi egyensúly fenntartásához, kevés gondot fordít a „humánökológia”  erkölcsi feltételeinek védelmére. Isten nemcsak a földet adta az embernek, akinek – amikor rendelkezik felette – figyelembe kell vennie az eredeti szándékot, hogy mire kapta ezt a vagyont, hanem magát az embert is Isten ajándékozta önmagának, és ezért tisztelnie kell azt a természeti és erkölcsi struktúrát, amellyel felruháztatott. (CA 38)

XVI. Benedek a Caritas in Veritateban még egyértelműbben fogalmaz. A környezetet nem önmagáért, hanem az emberiségért kell óvnunk, a jövő generációkért:

A fejlődés témája ma szoros kapcsolatban van azokkal a kötelességekkel, amelyek az embernek a természethez fűződő kapcsolatából fakadnak. Ezeket a kapcsolatokat mindannyian Isten ajándékaként kaptuk. A vele való bánásmód számunkra a szegényekkel, az eljövendő nemzedékekkel és az egész emberiséggel szembeni felelősséget jelenti. Ha a természetet és mindenekelőtt az embert a véletlen vagy az evolúciós determinizmus gyümölcsének tekintjük, lelkiismeretünk felelősségérzete gyenge lesz. A hívő ember ezzel szemben Isten teremtő beavatkozásának csodálatos művét ismeri fel a természetben, amelyet az embernek felelősséggel szabad használnia, figyelemmel lévén magára a teremtés belső kiegyensúlyozottságára, hogy kielégítse jogos anyagi és szellemi igényeit, szükségleteit. Ha ez a felfogás elenyészik, az ember végül a természetet vagy mint sérthetetlen tabut fogja szemlélni, vagy éppen ellenkezőleg, kizsákmányolja. Egyik mód sem felel meg a természet keresztény szemléletének, mely a teremtő Isten alkotásának tekinti azt. (CiV 48)

Ez a gondolat köszön vissza Ferenc pápa beszédében is: 

A másokról való gondoskodás [...a]zt jelenti, hogy őrködnünk kell az egész teremtés, a teremtett világ szépsége felett, mint ahogy ezt mondja nekünk a Teremtés könyve, és ezt tanította Assisi Szent Ferenc: legyünk tisztelettel Isten minden teremtménye iránt, környezetünk iránt. Gondoskodjunk az emberekről, legyen szeretetteljes gondunk mindenkire, minden személyre, különös tekintettel a gyerekekre, az idősekre, az elesettekre, a törékenyekre, akik gyakran szívünk peremén élnek. [...] 

Emeljünk ki még egy elemet a beszédből. Egy olyan elemet, amelyet az elmúlt egy hétben sokan (nem kevés politikai indíttatásból) azonnal beleláttak Ferenc szegények felé fordulásába: a beszéd címzettje nem a politika volt. Nem a nemzeti, vagy nemzetek feletti kormányoktól várta a piacok szabályozását. A beszéd, követve XVI. Benedek kapcsán megmutatott hagyományt az egyes emberekhez beszélt. A személy felelősségéről:

Őrizni tehát annyit jelent, mint őrködni érzelmeinken, szívünkön, mert onnan indulnak ki a jó és a rossz szándékok: azok, amelyek építenek, és azok, amelyek pusztítanak! 

Vagy ahogy a bíborosoknak tartott misén mondta:

...annyit haladhatunk és építhetünk, amennyit csak akarunk, de ha nem valljuk meg Jézus Krisztust, akkor nem lesz működőképes tevékenységünk. Egy civil segélyszervezetté válunk, de nem leszünk egyház, vagyis az Úr jegyese.

Érdemes elolvasni azokat az írásokat, amelyek Ferenc pápa kapcsán nem csak azt emelik ki, hogy "végre a társadalmi igazságosságról is szó lesz", hanem a konkrét beszédeit is elemzik. Való igaz, hogy korábbi működése során tett negatív megjegyzéseket az argentin kormány, vagy az IMF felé. De a lényeget nem ebben, hanem a személyes felelősségben találja meg. És ebben nem jelent semmiféle változást II. János Pál és XVI. Benedek pápaságához képest.