Centesimus Annus 4. pont - kommentár

CA_IPII.jpg„…az a szabadság, amely nem lenne hajlandó elfogadni az igazságot, önkénybe torkollana, és alantas szenvedélyek rabjává válva végső soron elpusztítaná önmagát. Mert valóban, honnan származik mindaz a rossz, amelyet a Rerum novarum le akar küzdeni, ha nem abból a szabadságból, amely a gazdasági és társadalmi tevékenység területén eltávolodik az emberről vallott igazságtól?”

A 4. pont belekezd a Rerum Novarum elemzésébe.  A lényegét az igazságért való harcban ragadva meg. Az emberi szabadság és az igaz emberkép (a perszonalizmus) közötti kapcsolat felbonthatatlan. 

Mike Károly és Szalai Ákos elemzésének 2. része

A vastag betűvel szedett az eredeti. Normállal a mi kommentárunk.

4. A múlt század vége felé az Egyháznak szembe kellett néznie egy történelmi folyamattal, amely egy ideje elkezdődött már, de kritikus pontját akkor érte el. Ennek a folyamatnak meghatározó tényezője volt - az uralkodó ideológiák sokirányú befolyásán túl - a politikai, gazdasági és szociális téren, nemkülönben a tudományok és a technika világában bekövetkezett gyökeres változások sora. Politikai téren ezek a változások azt eredményezték, hogy új felfogás alakult ki a társadalomról és az államról, következésképpen a tekintélyről is. Eltűnőben volt egyfajta hagyományőrző társadalom, és kialakulóban volt egy másik, amelyet az új szabadságjogokba vetett remény, de egyúttal az igazságtalanság és a szolgaság új formáinak veszélye is jellemzett.

Gazdasági téren, ahol a felfedezések és a tudományok eredményeinek alkalmazása együtt hatottak, lépésről lépésre haladva elérkeztek a fogyasztási javak termelésének új struktúráihoz. Új tulajdonforma jelent meg, a tőke, és a munka egy új formája, a bérmunka. Ez utóbbit a futószalagon való termelés jellemezte, tekintet nélkül a munkás nemére, életkorára vagy családi állapotára, s kizárólag a hatékonyságot vette figyelembe, hogy növelje a hasznot.

Így a munka áruvá vált, amelyet a piacon szabadon lehetett venni és eladni, és amelynek árát csak a kereslet és a kínálat szabta meg, tekintet nélkül a munkás és családja eltartásához szükséges létminimumra. Mi több, a munkás még abban sem volt biztos, hogy sikerül eladni az „áruját”, és szüntelenül fenyegette a munkanélküliség, ami - mindennemű szociális gondoskodás hiányában - az éhhalál veszélyével járt.

Ennek az átalakulásnak az lett a következménye, hogy „a társadalom két osztályra oszlott, amelyeket mély szakadék választott el egymástól”.[i] Ez a helyzet a már említett politikai jellegű átalakulások velejárója volt. Így a kor uralkodó politikai elmélete biztosítani igyekezett a teljes gazdasági szabadságot, megfelelő törvények révén, vagy éppen ellenkezőleg: mindennemű beavatkozás szándékos mellőzésével. Ezzel egyidejűleg a tulajdonnak és a gazdasági életnek más felfogása bukkant fel, szervezett formában és nem ritkán erőszakos módon, amely a politikai és társadalmi élet új rendjét igényelte.

Ennek a szembenállásnak a csúcspontján, amikor napnál világosabban látszott a társadalmi valóság több helyen is létező, igen súlyos igazságtalansága és az akkor „szocialistának” nevezett eszmék által szított forradalom veszélye fenyegetett, lépett közbe XIII. Leó egy okmány kibocsátásával, amely módszeresen foglalkozott a „munkáskérdéssel”. Ezt az enciklikát megelőzték más, főleg politikai jellegű tanításokkal foglalkozó enciklikák, mások pedig követték.[ii] Ebben az összefüggésben különösen helyénvaló emlékeztetni a Libertas praestantissimum kezdetű enciklikára, amelyben utalás történt az emberi szabadság és az igazság közötti alapvető kapcsolatra. Olyan szoros kapcsolat ez, hogy az a szabadság, amely nem lenne hajlandó elfogadni az igazságot, önkénybe torkollana, és alantas szenvedélyek rabjává válva végső soron elpusztítaná önmagát. Mert valóban, honnan származik mindaz a rossz, amelyet a Rerum novarum le akar küzdeni, ha nem abból a szabadságból, amely a gazdasági és társadalmi tevékenység területén eltávolodik az emberről vallott igazságtól?

Másrészről a pápa ösztönzést merített elődeinek tanításából ugyanúgy, mint számos püspöki okmányból, laikusok által készített tudományos tanulmányokból, katolikus mozgalmak és egyesületek tevékenységéből és azokból a konkrét szociális eredményekből, amelyek az Egyház életét a XIX. század második felében jellemezték.

***

Ez a pont elsősorban arra szolgál, hogy a Rerum Novarum történelmi kontextusát értékelje – ha tetszik, ugyanazzal kezdi, amivel ez a kommentár: egy szöveget nem érthetünk meg anélkül, hogy lássuk azt a történelmi kort, amelyhez elsősorban szólni kívánt. Önmagában ez a leírás nem túl izgalmas. Igazán érdekessé akkor válik, ha majd szembeállítjuk a Centesimus Annus által a maga korában feltárt új dolgokkal. Például a futószalag melletti munka, amely a XIX. század végén a munkát nagyrészt (legalábbis az enciklikák szerint) jelentette, a XX. század végére nagyrészt szellemi munkává alakul (vö. CA 32. pont). A munka átértékelése, a Rerum Novarum munkásfogalmának módosulása megfigyelhető már a Laborem Exercens enciklikában is, bár ott – lévén, hogy kimondva-kimondatlanul a lengyel munkásmozgalom támogatása az egyik célja – még a Centesimus Annushoz képest nagyobb hangsúlyt kap a munka, gyári munka jellege.

A pont két meghatározó eleme inkább csak előrevetíti a későbbieket. Az egyik az igazságos bérezés kérdése (3. bekezdés), a másik pedig az igazság és a személy kapcsolata (utolsó előtti bekezdés).

Az igazságos bérezés kapcsán (lásd bővebben a 8. pontban) II. János Pál tagadja, hogy a bér egyszerű megállapodás tárgya lehet. Tagadja, hogy pusztán azért, mert a munkavállaló elfogadta, igazságosnak is tekinthető. Szögezzük le, ezzel látszólag a szerződések kötőereje ellen szól: ha a munkás el is fogad egy alacsony bérről szóló megállapodást, azt akkor is meg kell emelni egy olyan szintig, hogy a munkavállaló valamilyen elfogadhatónak tekinthető életszínvonalhoz juthasson általa. A munkaszerződés tehát (ilyenkor) nem kötelez, a munkaszerződést (ilyenkor) nem kell kikényszeríteni. A 8. pontban látjuk majd, hogy mik azok az esetek, amikor a szerződés felülírható, és hogy ez a közgazdaságtan (a klasszikus szerződési jog) alapján teljes mértékben helyeselhető is – ha tetszik: nem azt mondja, hogy a szerződést nem kell kikényszeríteni, hanem azt, hogy szerződés nincs is, mert a két fél alapvető problémák miatt nem is jutott szabad megegyezésre.

A szabadság és az igazság közötti kapcsolat itteni tárgyalása pedig az enciklika egyik központi kérdése, amit az előző pont kapcsán az individualizmus és a perszonalizmus ellentéteként mutattunk be. Az emberi személyiség nem lehet ugyan meg szabadság nélkül, amely – a bűnbeesés óta – magában foglalja a rossz választásának lehetőségét is, de nem lehet meg igazság nélkül sem, mert ha azt nem ismeri és folyamatosan a rosszat választja, akkor az vagy önkénybe (a másik ember semmibevételébe), vagy önpusztításba (önmaga semmibevételébe) torkollna.

Érdemes ezen a ponton kiemelni, hogy II. János Pál a perszonalizmus kérdését, a keresztény emberfelfogás védelmét, mindjárt a Rerum Novarum fő kérdései között említi. Ez az eredeti szöveg hangsúlyainak erőteljes újraértelmezése. Ugyan a Rerum Novarum kétségtelenül szót ejt például a munkások vallásgyakorláshoz való jogáról, az ünnepi munkaszünet szükségességéről (amit azonban nem „henyéléssel”, hanem Isten felé fordulással kell tölteni – RN 34), de az eredeti szövegben maga a perszonalizmus mint társadalomszervező erő egyetlen pontban jelenik csak meg: „A munkaadók kötelességei közé tartozik, hogy munkásaikat ne tekintsék rabszolgának; tisztelni tartoznak személyiségük méltóságát…” (Lásd RN 17.)


[i] XIII. Leó, Rerum novarum Enciklika (továbbiakban: RN), id. mű, 132.

[ii] Vö. például XIII. Leó, Arcanum divine sapientiae Enciklika (1880. február 10.): Leonis Xlll. P.M. Acta, II, Romae 1882, 10-40; Diuturnum illud Enciklika (1881. június 29.): Leonis XIII. P.M. Acta, II, Romae 1882, 269-287; Libertas praestantissimum Enciklika (1888. június 20.): Leonis Xlll. P.M. Acta, VIII, Romae 1889, 212-246; Graves de communi Enciklika (1901. január 18.): Leonis XIII. P.M. Acta, XXI, Romae 1902, 3-20.