Biztos hogy a híveknek kell támogatniuk a katolikus sajtót?

Kérjük a híveket, hogy a lapok vásárlásával is segítsék, támogassák a katolikus sajtót – hallottam újra a vasárnapi prédikációban a viszonylag rendszeresen elhangzó felszólítást. A katolikus médiában dolgozó katolikus újságíróként természetesen örülök a reklámnak – a reklám elsősorban amúgy sem az emberek átvágására kitervelt fondorlat (azzá is válhat persze), hanem az informálás lehetősége –, de mégis fel szokott merülni bennem pár kérdés, amikor a katolikus sajtó megsegítésének szükségességét hangsúlyozzák.

Természetesen kívánatos, hogy a hívek minél nagyobb része tájékozott legyen egyházának eseményeiről, hitéről és tudatosan élje életét az egyházban. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy a híveknek mindig is csak egy tudatosabb kisebbsége volt az, ami rendszeresen megjelenő periodikákra áldozott pénzéből. Nem feltétlenül azért, mert anyagilag nagy teher volna ez, hanem mert folyamatos idő- és energiaráfordítást, szellemi befektetést igényel. Ettől persze még szükséges a katolikus sajtó népszerűsítése.

Ma azonban ezt a tájékozódást segítik a katolikus rádiók, az internet (itt jelentem be elfogultságomat internetes újságíróként, habár a szívem csücske a nyomtatott sajtó), ezek pedig nem kerülnek külön pénzbe, így a potenciális érdeklődők egy részét bizonyosan elszipkázzák a sajtó elől.

A lényeg azonban nem ez. Hanem az, hogy biztosan a híveknek kell támogatnia és segítenie a katolikus sajtót, nem pedig  sajtónak (illetve a katolikus médiának, sajtóstul-netestül-rádióstul) kell támogatnia és segítenie a híveket? Még konkrétabban arra gondolok, hogy ha a hívek permanensen nem vásárolják a katolikus sajtótermékeket, akkor esetleg nem lehet, hogy nem a hívekkel van a baj, hanem a sajtótermékekkel? Nem lehet, hogy azért nem „támogatják” a katolikus sajtót a hívek, mert az sem támogatja őket információval, szellemi munícióval, azaz: érdektelen és unalmas?

Mindezzel azonban együtt jár egy másik probléma is. Nem sok újság van a világon, amit az olvasók pénzéből tartanának el. Az olvasók nyomán érkező hirdetők azok, akikből klasszikusan fel tudja tartani magát egy lap (még inkább így van ez az internet vagy a rádiók, tévék esetében, amelyeket nem „veszünk meg” az újságárusnál, természetesnek vesszük, hogy ingyen vannak, pedig nem természetes).

A katolikus közeg, a potenciális hirdetők (intézmények, közösségek, rendek, stb.) alapvetően elvárnák, hogy a katolikus média ingyen közölje hirdetéseiket – ez az elvárás egyrészt a hirdetés csúnya kapitalista műfaja iránti idegenkedésből, másrészt az „ostromlott vár”-effektusból adódik, miszerint legalább mi, katolikusok tartsunk össze és segítsük egymást szemben az alantas külvilággal.

Ha egy katolikus médiatermék egy-egy megkeresésre, miszerint tegye közzé egy katolikus intézmény programját, hirdetését, stb, a hirdetési listaárak prezentálásával válaszol, megindul a pfujolás, és hogy „már itt is”. Pedig a médiaterméknek az olvasóin túl elsősorban munkatársai felé van kötelezettsége: nekik kell fizetést adni, hogy el tudják tartani a családjukat. Ha puszta felebaráti szeretetből ingyen közölnék a hirdetéseket (amelyekre egyébként mind papíron, mind interneten korlátozott mennyiségű felület áll rendelkezésre, tehát logikusan előnyt élveznek a „fizetővendégek”), akkor kis idő múlva már nem lenne hol ingyen hirdetni.

Summa summarum: a katolikus média legyen érdekes, a katolikus intézmények, kezdeményezések, közösségek pedig fizessenek a hirdetésért, s akkor majd a híveket sem kell a sajtó „támogatására” felszólítani.